02 Novella - Emlékek a jelenben #2

Szép estét!

Nagyon kemény hónap vagyok túl és nagyon örülök, hogy végre túlestem a február minden gondján. Annak pedig még jobban örülök, hogy végre meg tudtam írni ennek a novellának a második részét. Már most hozzám nőt ez a történet, viszont ezt a részt nem igazán érzem a legjobb munkám egyikének, de azt hiszem kitudtam fejteni minden gondolatomat, amit ide szántam. Remélem kapok néhány visszajelzést és, hogy tetszeni fog nektek! 

Szeretném megköszönni Catalina Sánchez-nek és Dorothy Cyrus-nak a két megjegyzést a novella első része alá. Nagyon jól estek a szavaitok! Továbbá szeretném megköszönni az újabb két feliratkozót. Nagyon nagy örömet okoztatok nekem ezzel. Legvégül pedig szeretném megköszönni, hogy az oldalmegjelenítések száma 1000 fölé lépett.
Ide már csak az maradt, hogy nagyon jó olvasást kívánok nektek ehhez is.
Bells Booth

Belső értékeik miatt kedveljük, de hibáik miatt szeretjük az embereket. -

Hellboy c. filmből

2. Rész

Kezeimmel tovább kutattam a dobozban. Konkrét célom volt, hogy melyik képet keresem, de képtelen voltam nem megállni egy-egy képnél és többet időzni felette. Bizonyított tény, hogy az ember élete során változik, mind külsőleg, mind belsőleg. Erre most jöttem csak rá igazán, hiszen volt olyan kép, ahol a hajam rövid volt, míg én enyhén molett. Máshol pedig hosszú melírozott hajjal, vékony alkattal mosolyogtam bele a kamerába. Az egyik ilyen képet visszatéve, akadt a kezembe az a bizonyos kép. Szemeim vörösek voltak, orrom piros volt a sok orrfújástól, még is ez egy újabb fontos mérföldkő volt az életemben.

A bokámba nyilalló fájdalommal  lépdeltem le a lépcsőn, de már nem tulajdonítottam neki jelentőséget. A hetek alatt hozzászoktam és szinte már jó ismerősként üdvözöltem. Egy megkönnyebbült, ám de valahol még is egy fáradt sóhaj hagyta el ajkaimat. Sétálni akartam menni, távol akartam lenni ettől a háztól és az összes hazugságától. 

- Hová hová kisasszony? - csendült a hang a hátam mögül, miközben épp óvatosan felhúztam a cipőmet a rossz lábamra. 

- El - hanyag vállrándítással koronáztam meg semmitmondó válaszom. 

- És az még is pontosan hol van? 

Rápillantottam. Arcán az izmok megfeszültek, szemében a számonkérés szikrái villantak. 

- Semmi közöd hozzá! - állam megemeltem, szemeim összeszűkítettem. 

- Oh, Milla, nagyon is sok közöm van hozzá, hiszen az anyád vagyok! - ekkor már az ő hangja is egy oktávval feljebb csengett. 

Leírhatatlan düh vette át testem fölött az uralmat. Nem bírtam megájt szabni szavaimnak, de nem is akartam. Nem tudtam tovább lenyelni, az elmúlt hetek és hónapok eseményeit. A türelmem elfogyott.

- Te nevezed magad anyának? Te, aki hazudik, és ezzel egymásnak uszít embereket. Esténként képes voltál lelépni, hogy egy milliomos, oh, nem bocsánat. Milliárdos pasival dugni, mert neked már nem volt elég apa pénze. Közben le sem szartad, hogy Hugonak talán szüksége lett volna az anyjára, aki segít neki házit írni, vagy akivel filmet nézhet, vagy épp  aki arra sarkalja, hogy igen is tanuljon. Tudod nekem is szükségem lett volna rád - könnybe lábadt a szemem. - De neked sem a férjed nem volt fontos, sem pedig a gyerekeid. Neked csak az a rohadt pénz számított, de lebuktál apa előtt és a pali, előtt is. Megérte a semmiért szétbaszni a családunk? - kiáltottam ingerülten és legbelül megkönnyebbültem, hiszen végre valahára kiadhattam magamból. 

A mondandóm közepén csatlakozott hozzánk a nagyanyám, aki most anyám mellett állt, szorította a kezét és szavakkal próbálta csitítani a rajta eluralkodó zokogást. Az én szememből is kigördült egy könnycsepp, amit a kézfejemmel rögtön le is töröltem, majd ismét megszólaltam. 

- Azt hiszed, mert bőgsz itt meg foglak sajnálni? Te már a sajnálatra sem vagy méltó az én szememben! 

- Milla! - kiáltott rám a nagyanyám dühtől izzó szemmel. 

Magához ölelte anyámat, akinek a testét a zokogás még erősebben rázta. 

- Védd őt! Úgy van, te, aki egy eltartott nő vagy. Ha a nagyapának nem lenne ennyi pénze te is olyan lennél, mint ő? - böktem a fejemmel édesanyám felé. 

A szája elé kapta a kezét, majd csalódottan megrázta a fejét. 

- Megváltoztál Londonban és nem a javadra. 

Ujjaimmal már lenyomtam az ajtó kilincsét és résnyire ki is nyitottam azt, de visszapillantottam rá. 

- Tudod, egy idő után alkalmazkodni kell, ahhoz, ami van. Nekem az jutott, hogy foglalkozzak anyám helyet az öcsémmel és egy hibája miatt ott hagyjam az egyetemet és ezzel az össze elképzelésem romba dőljön. De végül is én voltam a hülye, hiszen ha több pénzt takarítottam volna meg, akkor nem itt lennék. 

Kiléptem az ajtón, majd egy lendületes mozdulattal becsuktam magam mögött. 

 *

Órákig bolyongtam a városban cél tudatlanul, a gondolataimmal, a csalódottságommal és a dühömmel. Utáltam itt lenni. A nagyszüleimnél, a városban, úgy egyáltalán az országban. Hiányzott Anglia esős napjai és a régi életem, de ezt a mai vitánkból ítélve soha nem fogom már visszakapni. Grimasszal az arcomon vettem tudomásul a tényeket és azt is, hogy a bokámat ismételten túlterheltem. Az orvos a lelkemre kötötte, hogy csak akkor veszi le róla a gipszet, ha nem erőltetem túl, ami azt jelenti, hogy nem teszek hosszú sétákat és nem is futok, vagy sportolok. 
Bebicegtem a kis parkba, ami a nagy lakóházak között feküdt elzárva, magányosan. Leültem egy padra, aminek a felületéről a zöld festék erősen lekopott már. Felhúztam a bal lábam és lecsatoltam róla a szorítót, hogy még erősebben rácsatoljam. Könnyedén visszaengedtem a lábam a másik mellé, majd hátradőltem és lehunytam a szemem. Valahol Madrid külvárosában lehettem, hiszen közlekedés zajai nem hallottak ide. A park maga volt a nyugalom és a békesség. Mélyeket kortyoltam a levegőből, ami először tiszta és friss volt, de aztán az alkohol bűze eltorzította azt. Szemeim rögtön kipattantak és megpillantottam a szag forrását. Az ittas férfi, akinek a haja sötétbarna volt, szemei alatt karikák húzódtak, arcát ráncok fedték, egyenesen az arcomba vigyorgott sárga fogaival. Egy pillanatra kiszorult a levegő a tüdőmből, és a szívverésem kihagyott egy ütemet a rémülettől, ami akkor rám tört. 
- Mi... miben segíthetek? - dadogtam zavartan, a legjobb modoromat elővéve. 
Nem felelt, csak dülöngélve tett előre pár lépést, majd leült közvetlenül mellém, majd kortyolt egyet a kezében lévő sörösüvegből, majd felém fordult. A kezét átdobta a vállamon, amit én automatikusan ellöktem onnan és felálltam volna már, de a csuklóm után kapott, amit erősen megszorított, majd durván visszarántott a padra. A csuklómon égett a bőr, a hátam pedig sajgott a hirtelen ütközéstől a pad támlájával. 
- Mit szólnál, ha játszanánk egyet csillagom? - hajolt közelebb. 
Leheletétől megfájdult a fejem. 
- Eresszen el - sziszegtem, miközben kapálóztam. 
Próbáltam megrúgni, megütni, vagy akár megkarmolni, de lefogta a kezeimet és fölém mászott. 
- Ha nem ficánkolsz, akkor nem is fog fájni - nyögte, majd nekem préselte a csípőjét. 
- Eresszen el! Segítség! - sikítottam torkom szakadtából és rimánkodtam magamban, hogy valaki meghallja, vagy járjon erre. 
Tenyere az arcomon csattant, amitől könny szökött a szemembe. Mocorogtam, ki akartam szabadulni karjai közül, de ezzel csak azt értem el, hogy  még erősebben szorított. 
- Meg ne próbáld még egyszer te kis kurva, vagy úgy megduglak, hogy nem fogsz tudni arrébb menni - morogta a fülembe ingerülten.

Kezeim a pólóm alá vándoroltak egyenesen a mellemig, amiket erősen megmarkolt, majd ajkait az enyémnek nyomta. Megpróbáltam rázni a fejem, de a jobb kezével a hajam után kapott, amit hátrahúzott és úgy tartotta a fejem. A hirtelen fájdalomtól szétnyíltak ajkaim és rögtön átdugta a nyelvét a számba. Gyomromban a hányinger érzése megjelent undorító nyálától, ami a számba jutott. Végső elkeseredésemben próbáltam kiszabadítani a kezem az én mellkasom és az ő mellkasa közül, de még erősebben nyomta a testét hozzám, így esélyem sem volt. Nekem nyomta a csípőjét és megéreztem merev férfiasságát és a zokogás elemei erővel tört rám. Tudtam, hogy nem vagyok arra képes, hogy elmeneküljek, vagy, hogy segítséget hívjak. Nem tehettem mást, mint zokogtam. Lelkiekben próbáltam felkészülni az elkövetkezendő percek eseményeire, de ahogy lejátszottam a fejemben, még inkább folytak a könnyeim. 
Nem tudtam mennyi idő telt el, számomra akkor az idő elvesztette a jelentését, mikor a férfi ajkaim nem tapadtak agresszívan az enyémhez és a teste nem nehezedett az enyémre. Felpillantottam és egy fiatal talán húszas éveiben járó férfit vettem észre, amint a férfi karját szorította. 
- Elég lesz mára apa - csendült fel ingerült még is dallamos hangja a park csendjében.

- Te nekem csak ne mond, meg mit csináljak! - csattant a hangja az idősebbnek. 
A fiatal rá sem hederített, hanem felém fordult, szemében meglepetés egy szikrája csillant, hogy még ott ülök és nem rohantam el, de bármennyire is akartam, nem voltam rá képes. A sokkos állapot teljesen átvette a testem felett az irányítást. 
- Kislány - szólított meg. - Egy jó tanács. Ha teheted, kerüld el ezt a környéket. Itt csak akkor lehet túlélni, ha beleszülettél. 
Sóhajtott, majd hátat fordított és a morgolódó édesapját magával rángatta, de a zokogásomat ez sem csillapíthatta. Végigpillantottam a végtagjaimon és elmondhatatlanul mocskosnak éreztem magam. Undorodtam bőröm minden egyes négyzetcentiméterétől, ahol ajkai hozzám értek. 
Aztán egy hirtelen ötlettel vezérelve felpattantam és elkezdtem rohanni arra, amerről jöttem. Könnyim elhomályosították a látásomat, de nem érdekelt. Átrohantam úttesteken, ahol nem egyszer, majdnem elüttettem magam, de valami csoda folytán, vagy csupán csak a vak véletlen miatt nem okoztam balesetet. Csak akkor álltam meg, mikor a lábaim már nem bírták tovább, akkor a földre csuklottam, mint valami rongybaba. A bokám őrületesen lüktetett, amikor megpróbáltam megmozdítani akkor pedig még jobban fájt, ami egyet jelentett; a szalag a lábamban ismételten elszakadt. A bal lábamat kinyújtva hagytam, még a jobbat felhúztam és átkaroltam. 
Telefon.
Villant át az agyamon hirtelen. Kezeimmel ösztönösen a zsebeimhez nyúltam, de nem éreztem sehol sem. Ekkor jöttem rá, hogy a töltőn felejtettem otthon. Dühösen csaptam a homlokomra és egy szó villant át az agyamon: idióta.

Ültem a kék háztömb tövében a hideg betonon a madridi naplementében, először sírva, aztán már csak csalódottan és megtörten. Az emberek előttem könnyeden elsétáltak rám sem hederítettek, csak néha valaki méltatott egy dühös vagy szánakozó pillantással. Természetesnek vették, hogy ott ülök a földön, amin nem lepődtem meg. Londonban én is láttam rengeteg fiatalt, aki egy fogadás, vagy poén kedvéből leült az utcára és kéregetni kezdett. Köztük és köztem annyi volt a különbség, hogy én nem könyörögtem alamizsnáért, sem pedig segítségért, pedig az lett volna a legjobb, akkor már régen nem itt lettem volna. De belül egy érzés megakadályozott, ami nem volt más, mint a büszkeségem. Sokan vágták már a fejemhez, hogy a büszkeségem még egyszer bajba sodor és tudtam jól, hogy igazuk lesz. Tudtam, hogy ideje lenne, hogy változtassak ezen, még sem tettem. Csak ültem a földön, mint egy csöves.  
- Kedvesem - hallottam meg egy vékony, ámde még is kedves hangot. - Segíthetek valamiben? 
Felpillantottam az előttem állóra, aki egy alacsony meggörbült hátú, idős asszony volt. Fekete szoknyát viselt, egy sötétlila felsővel és egy papuccsal párosítva. Kedvesen rám mosolygott, és ettől legszívesebben ismét sírva fakadtam volna. A mai világban úgy tűnik, hogy az idősek a legsegítőkészebbek, de nekik nem igazán segít senki. Ez pedig nem korrekt. Egyáltalán nem. 
- Úgy tűnik elszakadt a bokámban egy szalag - motyogtam, miközben igyekeztem nem feltűnően másfelé pillantani. 
Nem voltam képes a szemébe nézni, aminek egy oka volt: bántottam már egy idős embert. Nagyot nyeltem és elszégyelltem magam. Képtelen voltam nem arra az öreg hölgyre gondolni, akit Londonban egy metrón fellöktem, mert az akkori baráti társaságomban ezt teljesen evidensnek találták. 
- Akkor kihívjuk a mentőket - simított végig óvatosan a fejemen. - Nem lesz semmi baj. 
Előkotorta a karján lévő csíkos bevásárló táskából a telefonját, ami ellent mondott a mai divatnak, hiszen még gombok voltak rajta, és arról rögtön tárcsázott is. 

A mentők nem sokkal később megérkeztek és a néni megvárta velem. Igaz, hogy nem szóltunk egymáshoz semmit, de ott maradt velem, és még akkor is ott volt, mikor a mentősök feltettek egy hordágyra és betettek a kocsiba. Beszállt mellém az egyik, a másik pedig ránk csukta az ajtót. Körbepillantottam az autóban, ami jól volt szerelve különböző eszközökkel, amire szükség is van, ha egy komolyabb vészhelyzethez riasztják őket. A fiatal férfi, aki harmincas évei elején járhatott odaállt mellém, kisöpört egy barna tincset a hosszúkás fakó arcából, majd rám pillantott. 

- Ha jól látom nem először szakadt el a szalag a lábában - nem is kérdés volt. Inkább megállapítás.

- Másfél hete vették le róla a gipszet - biccentettem óvatosan. 

Tekintetével végigpásztázta a testem, és íriszei megakadtak a csuklómat körülölelő lilás kékes zúzódásokon. 

- A csuklójával mi történt? 

Fejemet másik irányba fordítottam, hogy ne lássa a szememben felgyülemlő könnyeket. 

- Nem szeretnék róla beszélni - sziszegtem elfúló hangon. 

- Ha testileg bántalmazták arról tudnunk kell! - erősködött tovább. 

Kezeim ökölbe szorultak, körmeim a tenyerembe vájtak. Heves mozdulattal fordítottam felé a fejem, szemeimet összeszűkítettem, úgy adtam neki választ. 

- Majdnem megerőszakoltak. Na így már jó? 

Bólintott egyet, majd nem szólt többet hozzám, hanem csak egész úton ott állt mellettem. 

Az autó egy rövid idő elteltével lassított, majd megállt. A mentő ajtaja nyílt, engem pedig gyorsan  kiemeltek belőle. Szapora léptekkel haladtak előre miközben toltak maguk mellett. Az ajtónál a mozgásérzékelő észrevette, hogy jövünk, így rögtön utat engedett nekünk. Az épület földszintjén voltunk, ahol a porta helyezkedett el a sürgősségi lent, ahova engem is vittek. Miközben toltak az úti célom felé megpillantottam egy előlünk félre álló alakban néhány ismerős vonást. Hosszabbra hagyott szakáll, oldalra zselézett haj. 
- Sergio Ramos! - kiáltottam fel, amint rájöttem a névre. 
A viselője rögtön felém kapta a szemét és méregetni kezdett, de nem szólt semmit. Engem pedig tovább toltak egyenesen a nővér pultig, ahol már egy orvos várt rám. A mentősök elmondták neki a diagnózist a bokámról, akár csak a lila folt okát a kezemen, onnan pedig tovább mentem egy vizsgálóba. 

*

Két órával később gipszel a lábamon, piros mankókra támaszkodva léptem ki a kórterem ajtaján, mellettem párhuzamosan pedig az orvosom haladt, ugyanolyan lassú ütembe, mint én, nehogy véletlen elcsússzak. A mankó monoton szabályos kopogás végigkísérte utunkat a váróba, ahol édesanyám, a nagyapám és legnagyobb meglepetésemre Sergio Ramos ült. 
- Kicsim - pattant fel rögtön anya a zöld székről, amelyen eddig ült. 
Hangja fáradt volt és riadt. 
Megráztam a fejem és ösztönösen magam elé emeltem volna a kezem, de a mankó megakadályozott ebben. Viszont nem értette a célzást és tovább lépdelt felém.
- Ne - préseltem ki a fogaim között, erre pedig megtorpant. 
Könny szökött a szemébe, de nem tudtam sajnálni. Legbelül még mindig elmondhatatlanul dühös voltam rá. Miatta van minden. Egyszer sem szakadt volna el a lábam a szalag, nem próbáltak volna megerőszakolni sem, ha ő neki nem csak a saját jóléte lenne fontos. Elbicegtem mellette, miközben az orvos hozzálépett, kezébe adta a zárójelentésem és elmondta mire kell figyelni. Én pedig Ramos és a nagyapám előtt álltam meg, akik épp valami őrülten fontos dolgot vitattak meg halkan. Hangosan megköszörültem a torkom, mire mindkettejük feje rögtön felém fordult.
- Nagyapa válthatnék néhány szót Ramossal? - pillantok rá jelentőségteljesen. 
Először csak furcsán pillantott rám, majd pedig a spanyol hátvédre, de végül egy mély sóhaj kíséretében bólintott, majd felállt. Végigsimított a bal karomon, majd elsétált anyám mellé.
- Mit szeretne tőlem Spanyolország legnagyobb primadonnája? - emelte fel kíváncsian jobb szemöldökét, ajkain pedig egy gúnyos mosoly jelent meg. 
Fogaim a nyelvembe vájtak olyan erősen, hogy a vér is kiserkedt belőle. Láttam a szemében, hogy mennyire élvezi a helyzetet, hiszen most én jöttem hozzá megalázkodva. 
- Először is bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésem miatt a vacsorán. A haragom nem ellened irányult. Mondhatni rosszkor voltál rossz helyen - ejtettem ki könnyedén. 
A gúnyos mosoly még mindig arcát díszítette, ami engem mindennél jobban bosszantott. 
- Nem hittelek olyan típusnak, aki képes bocsánatot kérni.
Ennél a mondatnál telt be teljen a pohár. Összeszűkített pupillákkal pillantottam rá, majd hátat fordítottam neki. Nem az a típus vagyok, aki egy könnyen belátja a hibáit és, ha odamegyek a másik félhez bocsánatot kérni, pont nem azt várom tőle, hogy elkezd cseszegetni. Jobban belegondolva, viszont az ő reakciója is megérthető, hiszen mégis csak ő a megbántott. 
- Hé - simította nagy és meleg tenyerét a vállamra. 
Megállt és megvártam még elém lépdelt, aztán borostás arcára emeltem a tekintetemet. Szeme mellett nevetőráncok húzódtak, ami tagadhatatlanul jól állt neki. Íriszei csupa kedvességet sugároztak.
- Te ne haragudj az előbbiért. Kíváncsi voltam, hogyan fogsz reagálni.
Homlokomon az értetlenség ráncai jelentek meg. Végül csak ennyit mondtam:
- Felejtsük el.
Válaszul pedig csupán csak egy bólintást és egy kedves mosolyt kaptam. 

Nem is tudom mi vezérelt akkor a kórházban, hogy odamentem hozzá, hogy bocsánatot kérjek. Akkoriban az egóm nagyobb volt és azt a szót, hogy bocsánat nagyon ritkán ejtettem ki ajkaimon. Talán a Sors volt az, amely ezt a döntésem előre megírta. Őszintén nem tudom, de még sem bánom, hogy így alakult, mert ha ott nem úgy döntök, akkor talán most sem tartanánk itt.