02 Novella - Emlékek a jelenben

Sziasztok!

Elkészültem egy újabb novellának az első részével. Igen, úgy döntöttem, hogy több részre fogom bontani ezt a novellát, mert attól félek, hogy talán túl hosszú lenne a vég kifejlett. A novellában az egyik főszerepet Sergio Ramos kapta meg, ebből pedig azt hiszem, hogy mindenki rájött, hogy egy fanfictiont olvashat majd lejjebb. 

Meg szeretném említeni Kertész Kinga nevét, aki támogatott és támogat is a véleményeivel, amik nélkül lehet ez a történet sem született volna meg. Nagyon szépen köszönöm neked a sok segítséget!

Továbbá szeretném megköszönni annak a két feliratkozónak, aki bizalmat szavazott nekem. Elmondhatatlanul hálás vagyok nektek és Szabó Virágnak is a véleményéért. Neked is nagyon köszönöm!
Na, most már nem maradt más, mint hogy azt mondjam:
Jó olvasást kívánok hozzá!

Bells Booth

Semmiért sem adnám az együtt töltött időt. Az ember a megélt tapasztalat, semmi más. Mellesleg a legjobb dolgok az életben merő tévedések. 

A felejtés bére c. filmből

1. Rész

Ujjaim finoman fonódtak a piros bögre köré. Óvatosan ajkaimhoz emeltem és kortyoltam a benne levő forró csokoládéból. A mámorítóan édes érzés ott hagyta nyomát számban. Testemet jóleső forróság öntötte el, ahogy végigfolyt a nyelőcsövemen. A bögrét a velem szemben álló üveg asztalra tettem, majd kényelmesen elhelyezkedtem a fehér bőr kanapén. Az eddig földön heverő papírdobozhoz nyúltam. A papír már megsárgult és megfeketedett a sok kosztól, ami eddig a pincében lepte. A tetején lévő port lefújtam onnan, majd óvatosan, mintha üveg lenne leemeltem azt. Földre ejtettem a tetejét, amit egy halk puffanás kísért, de tekintetem nem vettem le a doboz tartalmáról. A doboz belseje képekkel volt teli, amik életem legfontosabb pillanatait ábrázolta, habár ezt évekkel később értettem meg igazán. Mikor eltettem ezt a dobozt a pincébe a képek még időrendi sorrendben voltak, mostanra már össze vissza keveredtek. Voltak köztük óvodás, általános iskolás és gimnazista képek is. Kiemeltem egyet a sok közül, ami az általános iskolás ballagásomat kapta lencse végre. Ajkaimon apró mosoly jelent meg régi énem láttán. Akkor még fekete hajam éppen a vállamig ért, ma meg már a hátam közepéig engedtem, hogy nőjön. Azt a kevés súlyfelesleget, amivel akkor küszködtem, mostanra sikerült megszabadulnom. Arcom azóta egy kicsit hosszúkásabb lett és az a szörnyű frufru is eltűnt, ami a homlokomon lévő rengeteg pattanást takarta el. Visszatettem a dobozba, majd találomra egy újabb kép után nyúltam. A következő, ami a kezembe akadt két éve készült életem talán legfontosabb napján.

Dühösen és hitetlenül meredtem a tükörképemre. A fekete ruha, amit viseltem combközig ért és folyton azt a késztetést éreztem, hogy lejjebb és lejjebb húzzam, mert igencsak rövidnek találtam.  Az anyaga a testemre tapadt, pántot nem varrtak rá. Sajnos. Hajam lokniba kényszerült és úgy omlott a vállamra. Arcomon alapozó, tüntette el a bőrhibákat. Szempillaspirállal kifestettem a szempilláimat, szemceruzával pedig kiemeltem a szemem vonalát. Ajkaimra vörös rúzs helyett csupán csak egy kis szájfényt kentem és ezzel valószínűleg anyám haragját is kivívom, majd mikor meglát. 

Az ajtó felől halk kopogás hallatszott. A választ meg sem várva nyílt az ajtó és az öcsém lépett be rajta, kezében egy nyakkendővel, arcán egy fancsali grimasszal.  

- Segítenél? - nyújtotta felém a selyem anyagot. 

Kivettem a kezéből, majd néhány óvatos mozdulattal a nyaka köré kötöttem. Elégedetten szemléltem a munkámat, hiszen minden centimétere úgy állt, ahogy kellett neki. 

- Köszönöm - biccentett óvatosan a fejével. - Egyébként jól nézel ki. 

- Kösz öcsi - bokszoltam finoman a vállába. Bárcsak én is szépnek érezném magam!

- Menjünk, mert anyától azt hallgatjuk, hogy: hol voltatok már eddig? - vékonyította el hangját, igyekezve anyát utánozni, de nem igazán sikerült neki. 

- Menjünk - helyeseltem. 

A bevetetlen ágyamhoz léptem, ahol a fekete kis táskám pihent, benne a telefonommal, némi sminkkel és papírzsebkendővel. Mellette volt a kék színű, egyszerű merevítő, amit a bokámra csatoltam. A kis táskát a vállamra vettem, majd az öcsém felé indultam és vele együtt kisétáltam a szobából.

***

 A tűsarkúm hangosan kopogott, miközben öcsémmel az oldalamon siettem az ellőttünk magasodó épület irányába, amelynek ablakain már kiszűrődtek a lámpák fényei. Előttünk a nagyapám, a nagyanyám és az anyám haladt, makulátlan öltözékben. Anyámon tökéletes fehér ruha virított a madridi éjszakában, arcán úgyszintén tökéletes sminkkel és az ő lábát is egy ugyanolyan tűsarkú díszítette, mint az enyémet. A nagyanyámon egy fekete kosztüm, ami máson nem is állhatott volna jobban, mint rajta. Arca már-már csillogott a lámpafényben a sok alapozótól és csak úgy, mint a miénken, az ő lábán is magassarkú volt. A nagyapám egy vadonatúj, direkt erre az alkalomra varratott öltönyt viselt, hozzá illő lakcipővel. 

Az épület bejáratánál két izmos fekete szmokingba öltözött férfi állt. Nadrágövük fel volt szerelve pisztollyal, egy vokitokival és még egy gumibotot is felfedezni véltem rajta. Kezemen libabőr jelent a gondolattól, hogy miket tehetnek egy emberrel. 

- Jó estét Senor Pérez! - köszöntötték a nagyapámat majdnem egyszerre, majd a jobb oldalai folytatta. - Jó szórakozást az este további részében! 

Ajkaim óvatosan egy gúnyos mosolyra húzódtak. Talpnyalók.

- Köszönjük - felelte gondolkodás nélkül nagyapa, majd tovább indult. 

Miközben én haladtam el mellettük, szemeim a földet fürkészték. Nem volt bátorságom őket nézni.  

Ahogy beléptem az ajtón el kellett fordulni rögtön balra és akkor jutottunk el abba a terembe, ahol a rendezvény megszervezésre került. Hosszú asztalsorok sorakoztak egymás mellett, de a főasztalnak szánt asztalsort nem hosszában helyezték el, hanem vízszintesen, így mindenkire ráláttak az ott ülök. Ezzel az az egy probléma volt, hogy a jelek szerint nekem is annál az asztalnál kell ülnöm. Mások számára igen meglepőd módon, én nem szeretek a középpontban lenni. Mindig is utáltam, mikor árgus tekintettel figyelték az emberek, hogy mikor hibázok, és ebből mikor tudnak majd egy alaptalan pletykát kreálni.

Leültem arra a székre, amelyikre egy apró papírdarab volt elhelyezve az én nevemmel. Ez a szék pedig igencsak az asztal közepén volt elhelyezve. Fájdalmas sóhaj szökött ki az ajkaim közül. Fájtak a lábaimban az elszakadt szalagok és féltem mit fog hozni az elkövetkezendő pár óra.

- Ki ül melletted? - húzta ki a bal oldalamon a széket az öcsém, majd ráült. 

Oldalra pillantottam. Mikor leolvastam a nevet a cetliről, éreztem, hogy kifut a vér az arcomból, a tenyerem pedig hirtelen izzadni kezdett.

- Sergio Ramos - préseltem ki ajkaim közül. 

Csak én lehetek ilyen szerencsétlen. A csapat bármelyik szponzora itt ülhetne mellettem, de nem. Nekem pont Ramos mellett kell ülnöm, aki nem mellesleg a példaképem a fociban. 

- Jól vagy? - bökött finoman oldalba. - Nagyon elsápadtál. Csak nem Ramos miatt? Hiszen Ő az, akitől annyit tanultál! 

Nem mondod öcsi!

- Ez a probléma - kezdtem el tördelni ujjaimat. - Pont úgy ismersz engem, mint aki egy ilyen helyzetben nem csinál hülyét magából? - tettem fel a számomra legfontosabb kérdést, kissé hisztérikusan.

Nevetve megrázta a fejét. 

***

A percek lassan tovaszálltak és a teremben egyre több ember ácsorgott beszélgetve egy-egy számukra ismerős arccal. Ebből adódóan az eddig még majdnem üres terem lassan megtelt élettel. Mindenki elegánsan öltözött volt, a férfiak öltönyben, a női kísérőjük pedig egy gyönyörű ruhában díszelgett mellettük. Jól mulatott mindenki, hiszen a nevetés mindig hallható volt a teremben. Még a saját családom is jobban szórakozott, mint én. A nagyapám nagyanyámmal együtt a "kötelező" köröket rótta, mint főszervező és mindenkivel váltott pár szót. Az anyám vele nagyjából egyidős férfivel flörtölgetett. Csavargatta a haját, csábosan pislogott és folyton mosolygott. Legszívesebben hánytam volna a viselkedésétől. Az öcsém pedig Ronaldo fiával beszélgetett. Igaz, hogy fiatalabb volt nála az ifjabb Cristiano, de ez a nagyapámat nem érdekelte ezért egy kis noszogatás után végül sikerült bemutatni egymásnak őket és a jelek szerint jól megértették egymást. Csak én voltam annyira esetlen, hogy az asztalnál üljek és nézzek ki a fejemből. Ezt pedig egyre kínosabbnak éreztem, ezért felálltam, mire a bokámba olyan fájdalom hasított, mintha kést döftek volna bele. Könnyek szöktek a szemembe, de néhány pislogással eltüntettem őket és rendeztem vonásaim. Elindultam az italos pult irányába. Az első pár lépésnél úgy éreztem, mintha tűz égetné a bal bokám. De ez olyan, mintha összetörik a szívedet. Egy ideig fáj, de utána megszokod a fájdalmat, az pedig lassan elmúlik, vagy tovább kísérti az életedet és kénytelen vagy megtanulni vele továbbélni. Tehát mire a célomhoz értem, már megszoktam az égető fájdalmat. 
- Jó estét! - köszöntem illedelmesen. - Két pohár whiskyt kérnék.
- Elmúltál már tizennyolc? - húzza fel értetlenül jobb szemöldökét az őszülő hajú, borostás arcú férfi, aki az italos pultnál kiszolgált. 
Finoman az alsó ajkamba haraptam, nehogy véletlenül olyat mondjak, amit később még megbánnék.
- Természetesen! - feleltem enyhén sértett hangnemben, fejemmel pedig bólintottam, hogy nyomatékosítsam mondandóm. 
A pultos csak megrántotta a vállat, majd két pohárba öntött ki nekem a kért italból. Pillanatok múlva a pulton volt a két teli üvegpohár. Előkerestem annyi pénzt a táskámból, amennyit kért, majd a kezébe adtam. Kezembe vettem az italokat, majd a terasz felé indultam. Kikerültem néhány velem szembe jövő embert, majd kiléptem a kellemes nyári madridi éjszakába. A terasz egy kis udvarra nézett, aminek a közepén egy gyönyörű nagy akácfa állt. Leültem a négy asztal közül az egyikhez, a poharakat óvatosan egymás mellé letettem. Felpillantottam az égre, ahol a Göncölszekér csillagai jól kivehetőek voltak. Könnyek gyűltek a szemembe a hirtelen rám törő emlékektől. 
Emlékeimben még elevenen élt, ahogyan tavaly London főterén egy kivetítőn néztük az EB döntőjét a legjobb barátnőmmel és még több millió emberrel. Az ég ugyanilyen tiszta volt, a Göncölszekeret akkor is láttuk. Kipattant a fejéből a zseniális ötlet, miszerint, ahány csillag alkotja a Göncölszekeret, a spanyolok annyi gólt fognak lőni. Végül, mikor lefújták a meccset 4:0-ra, nem érdekelte egyikünket sem, hogy nem 7:0 lett az eredmény, hanem könnyes szemmel sikítottunk fel örömünkben. 
Tekintetem a poharakra vezettem. Hiányzott London. Hiányoztak a barátaim, de leginkább a régi életem hiányzott! Kezembe vettem az egyik poharat és könnyedén magamba öntöttem, nem törődve azzal, hogy anya a lelkemre kötötte, hogy ne igyak semmit. Bennem volt, az a bizonyos "csak azért is" érzés. Az alkohol végigmarta a nyelőcsövem, de utána kellemes melegség öntött el. Az íze kesernyés volt, de még is kellemes. 
- Elnézést - szólalt meg mögöttem egy enyhén rekedtes hang. - Maga Nilla Navarro?
Ösztönösen hátrakaptam a fejem, és akkor azt a személy pillantottam meg, akire egyáltalán nem számítottam. Sergio Ramos. Fekete öltönyt viselt, fehér inggel, nyakán pedig csokornyakkendő díszelgett. Haja tökéletesen be volt állítva, arcáról a szakált borostára cserélte. Valószínűleg elpirultam volna a látványától, de nem tudtam túllépni azon, hogy nem volt képes megjegyezni a nevem, pedig valószínűleg néhány perccel ezelőtt tisztán elmondták neki. 
- Itt Nillát nem ismerek, csak Millát - a hangomból nem lehetett nem kihallani a gúnyt.
- Elnézést - vakarta meg zavartan a tarkóját. - Senor Pérez küldött, hogy szóljak, hogy a vacsorát mindjárt tálalják. 
- Ez hát a Reál Madrid kapitánya? Egy szolga, akinek ha fütyülnek, rögtön ugrik? - nem tudtam megálljt szabni magamnak, a szavak elhagyták ajkaim. 
Sergio arcán az izmok megfeszültek, szemében sértődöttség csillant.
- Ez hát Florientino Pérez unokája? Egy iszákos kis fruska? - szavai kemények voltak, de jól tudtam, hogy megérdemlem. Szemet szemért. 
Hátat fordított nekem, én pedig meggondolatlanul utána szóltam:
- Inkább egy alkoholista, mint egy seggnyaló kutya. 
Egy pillanat eréig megtorpant, de nem fordult vissza. Kezei ökölbe szorultak, még sem szólt semmit. Tovább lépdelt egyenesen be az épületbe.

Szám egy apró mosolyra húzódott. Tisztán emlékeztem, hogy milyen hosszú ideig nem találkoztunk ezek után. Napokig bántott a lelkiismeretem, hiszen nem állt szándékomban megbántani, még is sikerült, de akkor még nem is sejtettem mennyire.
Ujjammal elengedtem a kép szélét, ami pillanatok alatt visszahullott a dobozba a többi kép tetejére.