04 Novella - Darabokra törve

Sziasztok!

Hát itt már régen jelentkeztem. Lehet, hogy egy páran abban a reménykedtek, hogy az Emlékek a jelenben folytatását hozom, de ez még nem az. Íródik szépen lassan, de még nincs kész és olvasható állapotba. Be kell valljam ez a novella, amit most közzéteszek nagyon régóta porosodik itt piszkozat formájában, de tegnap sikerült befejeznem ma pedig a drága Anett átnézte nekem és kikerülhető állapotba tette. 

Köszönöm a három új feliratkozónak, hogy bizalmat szavazott nekem és a blogomnak! Hihetetlen, hogy már 11-en vagyunk! Köszönöm az előző novellához a megjegyzéseket, nagyon jól esett olvasni a soraitokat! Hálás vagyok a támogatásotokért! 

Nem maradt más, minthogy jó olvasást kívánjak!

Csók, puszi

Bells Booth

 Csináld azt, amit én csináltam: eldöntöttem, hogy a hétvégéig jól leszek. Préselj ki egy mosolyt, mert még életben vagy, és ez a dolgod! Aztán a jövő héten újra! Csináld jól, és mosolyogj, vagy hagyd a francba az egészet! - Az Odaát c. sorozatból

 

Azt mondják, hogy minden ember hibázik. Van, aki csak annyit, hogy az ajkát olyan szavak hagyják el, amivel a társát, vagy a barátait megbántja, még más szánt szándék nélkül okoz fizikai sérülést a körülötte élők valamelyikének. Egytől egyig apró hibák, még is, amit elrontott el kell kezdenie újra felépíteni.

Az én szüleim is hibáztak. Bírósági tárgyalásról bírósági tárgyalásra jártak, azért, hogy kimondják azt, amit már úgy is tudtak: adócsalás vétkével börtönbüntetésre ítélték őket. A bíróság nem csak rájuk fordított figyelmet, hanem rám is. Különböző forrásokból kiderítették a nagybátyám nevét, címét és elérhetőségét és mivel ő az egyetlen élő rokonom a szüleimen kívül, az a döntés született, hogy hozzájuk fogok költözni, messze London városától és attól a cirkusztól, amiben itt éltem.

***

Könnyes szemmel bámultam ki a busz ablakán, mellettem csupán a sporttáskám hevert, amit az a néhány ruhám töltött ki, amiről úgy ítéltem meg, hogy jó, ha elhozom. A többit elégettem. Nem voltam képes rájuk sem nézni, nem hogy viselni. Undorodtam mindentől, amit a szüleimtől kaptam, hiszen fogalmam sem volt róla milyen úton megszerzett pénzből vásároltak nekem. A mellkasom összeszorult, egy pillanatig levegőt sem kaptam, alig tudtam uralkodni magamon, hogy ne zokogjak fel a buszon ülök előtt. De az a gondolat, hogy engem, pont engem választott ki a Sors erre a próbatételre, egyszerűen őrjitő volt. Annyira szerettem volna egy átlagos lány lenni, átlagos gondokkal és átlagos hibákkal, de nem. Nekem nem ez jutott.
A busz lassított, majd befutott a wemi pályaudvarra. Mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam azt, remélve, hogy némi nyugtató hatást gyakorol rám. Nem így történt. A gyomrom ugyanolyan borsó méretű volt, a mellkasomból a szorítás nem távozott, és a kétségek még mindig gyötörtek a szívem legmélyén. Felálltam a helyemről, a sporttáska pántját a vállamra emeltem, majd utolsóként szálltam le a buszról. A hajamban pihenő napszemüveget a szemem elé toltam, majd elindultam a parkolók felé. Konkrét célom volt milyen autót keressek: egy piros Lada Nivát az elején orráccsal. Nem is kellett sokáig keresnem, hiszen már csak a színe miatt is kivirított a sok kocsi közül, nem hogy a márkáját tekintve! Kimért tudatos léptekkel indultam el a jármű irányába, amely mellet a nagybátyám felesége Lara álldogált. Több éve nem láttam és számítottam rá, hogy megváltozott, de a meglepődöttség így sem került el. A haját nem barnán, hanem vörösen csillantotta a lemenő nap fénye, fiatalos arcán már ráncokat véltem felfedezni, a plusz kilók eltűntek a testéről. Nem törődve mindezekkel ledobtam a sporttáskát a földre és a nyakába borultam. Gondolkodás nélkül visszaölelt. Bensőmet jóleső melegség járta át, úgy éreztem itt talán szeretni és törődni fognak velem, nem pedig pénzt adnak a kezembe, hogy abból vegyek valamit.
- Jól utaztál? - mosolygott rám, miután eltolt magától.
- Inkább sokat.

***

Fáradtan csuktam be magam mögött az autó ajtaját. Az úton nem szóltunk egymáshoz Larával, így volt időm a pályaudvartól idáig mindent megnézni, ami mellett elhaladtunk és rá kellett jönnöm, hogy annyi év után semmi nem változott. 

Hátrasétáltam a cuccomért, amit akkor már Lara kivett a csomagtartóból, majd azt a vállamra véve fellépkedtem a lépcsőn a verandára. Kinyitottam a szúnyoghálót és végre nagy örömömre beléphettem a házba. Rögtön lerúgtam a lábamról a cipőt és a szekrénybe tettem, majd mezítláb fellépkedtem az újabb két lépcsőfokon, így eljutottam az étkezőbe, amit a konyhától csak egy könyöklő választott el.
- Szia! - A hang irányába kaptam a fejem, ami a bal oldali lépcső felől jött.
Az unokahúgom rohant lefelé a lépcsőn hatalmas mosollyal az arcán, és már csak arra eszméltem fel, hogy a nyakamba csimpaszkodva ölel magához.
- Szia - nevettem fel.
- Alig vártam már, hogy megérkezz! - tolt el magától. - Gyere megmutatom a szobádat.
Megragadta a bal karomat és húzni kezdett a lépcsőfeljáró melletti folyosó felé, ahol rögtön benyitott a legelső ajtón balra.
- Hagyom, hogy kipakolj, ha kellenék az emeleten megtalálsz - lépdelt el mellettem.
Még mindig olyan hiperaktív, mint volt.
Nevetve megráztam a fejem, majd beléptem az új szobámba. A talpamnak felüdülés volt a hideg kőről, a puha szőnyegre állni. A szoba falai krémszínűek voltak és üresek. Se egy kép, se egy poszter. Bútorokból azonban egy kicsit több volt a szobában. Az ablak mellett a fal felől egy bevetett ágy állt, vele szemben a szoba jobb oldalán egy íróasztal, egy fekete irodai székkel párosítva. Az ablakkal szemközti falra fel volt szerelve egy polc, amin a tévé kapott helyett, alatta egy könyves polc és egy ruhásszekrény. Tökéletes szoba, vagy is inkább tökéletesen unalmas.
Egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem, majd ledobtam az ágy mellé a sporttáskámat és elterültem az ágyon. Itt vagyok és már nincs visszaút, de elmondhatatlanul hiányzik London. Az ottani nyüzsgés és az élet sokkal másabb, mint itt, de ahogy mondják, minden megszokás kérdése, mégis félek az elkövetkezendő néhány nap történéseitől!
Ülésbe tornáztam magam, majd kicipzáraztam a lábamnál heverő sporttáskát és elkezdtem belőle kipakolni. Óvatosan kiemeltem a tetején heverő laptopot, majd az íróasztalra tettem. A ruhákat kikapkodtam belőle, majd külön válogattam, hogy a ruhásszekrény egyik polcára a nadrágok, a másik polcára a pólók és a mezek kerüljenek, míg a pulóvereket vállfákra téve beakasztottam ugyanoda, a táskát pedig a szekrény legmélyébe száműztem.
Az ajtó kivágódott és Amy masírozott be rajta.
- Holnap lesz egy foci meccs. Én és a barátnőim lemegyünk megnézni. Esetleg csatlakozol? - húzta fel kíváncsian szemöldökét.
- Csorgatni akarjátok a nyálatokat a jó pasik után, vagy mi?
- Hát... talán - túrt bele zavartan a hajába.
Jól esően felkacagtam.
- Te most kinevetsz? - húzta össze ingerülten a szemöldökét.
- Sajnálom, de valahogy nem igazán tudlak elképzelni egy focista srác mellett. De komolyan.
- Tudom, hogy magadnak akarod az összeset! - boxolt bele a vállamba, majd ledobta magát az ágyamra.
- Oh, én? - ültem le az íróasztalnál lévő székre. - Eszemben sincs kikezdeni focistákkal. Ismertem eleget Londonban és hidd el, nem érik meg a fáradságot.
- Hihetetlen milyen bölcs lettél, de ha láttad volna Ren Williams-et, hidd el nem ezt mondanád!
- Miért, metroszexuális?
Komoly kérdésnek szántam még is mire kimondtam, mindkettőnkből kitört a nevetés.
- Ez egy új fajta szó a buzira? - kérdezte, miközben kézfejével kidörzsölte a szeméből a nevetés hatására megjelenő könnyeket.
- Nem. Ezt az olyan focistákra mondják, akik olyan szinten odafigyelnek a külsőjükre, mint a nők. De ha már itt tartunk, buzi?
- Nem! - vágta rá rögtön egy felháborodott horkantás kíséretében. - Hova gondolsz? A legmenőbb lányok mind megvoltak már neki a suliban.
- Áh, szóval az itteni suli egy tipikus amerikai filmben lévő gimnázium utánzata lett? - döbbentem le teljesen. Régebben, mikor még itt laktunk sok odajárótól hallottam, hogy egy igen nívós iskola, ahová nehéz bekerülni és ugyancsak nehéz ott szinten tartani magad, de ezek szerint ez az évek alatt megváltozott.
- Nem is igaz! Minden osztályban jó a légkör és szinte mindenki tud mindenkiről mindent.
Elmosolyodtam.
- Most árultad el, hogy ez egy tipikusan olyan gimnázium.
- Ne kötekedj már! - Az arcán durcás grimasz jelent meg. - Inkább arra válaszolj, hogy jössz-e holnap vagy sem?
- Hogy hagyhatnám ki azt, ahogy folyik a nyál a szádból, miközben azt a buzi srácot nézed?
- Nem buzi! - nyújtotta ki rám a nyelvét,
Felpattant az ágyamról és az ajtó felé lépdelt.
- Amy - szóltam utána. - Örülök, hogy nem változtál meg!
Visszafordult és rám mosolygott, amit én gondolkodás nélkül viszonoztam.
- Én is Anne, én is.

***

Barna szememmel a tükörképemre meredtem és azon töprengtem, hogy vajon megfelek-e abban a farmer rövidnadrágban  és fehér trikóban, amit éppen viseltem. Nem akartam felvenni egyik mezem sem, de valami kivágott cuccot sem. Tincseimet jobb ötlet híján oldalra fontam, úgy léptem ki a szobából. 

- Na, végre! Azt hittem magába szippantott a tükör - csipkelődött Amy.

- Nem tudom ki kenekedett fél órát a fürdőszobába. 

- Ez nem volt szép - szűkítette össze a szemét. 

- Elárulom neked, hogy a meccs végére teljesen el fog folyni ilyen melegbe. Különben meg, mi ez a kurvás ruha? Kint van a fél picsád, ráadásul a melleid is majdnem kibuggyannak ebből a trikóból.

- Ezzel arra akarsz célozni, hogy öltözzek át? 

- Arra! - nevettem el magam. 

Szó nélkül hátat fordított nekem és felrohant az emeletre. Hajamba tettem a napszemüveget, majd ellenőriztem, hogy mindent elraktam-e a fekete táskába mindent, ami szükséges. 

Pár perc múlva trappolt csak vissza le a földszintre egy barna shortban és egy fehér trikóban. Haját felfogta lófarokban, arcáról eltüntette a sminket. 

- Így már jó leszek? - tárta szét színpadiasan a kezét. 

- Igen, de induljunk, mert soha nem érünk oda - indultam el a kijárat felé. 

Lépteit hallottam magam mögött miközben elhagytuk a házat és beszálltunk a kocsiba, ahol már a barátnői vártak. 

- Csajok, bemutatom az unokanővérem, aki tegnap jött meg. Anne a kormánynál, Stella az anyósülésen pedig Charlotte - mutatott be minket egymásnak Amy. 

- Helló, lányok - köszöntem, majd hagytam, hogy ők hadd beszélgessenek csak, míg én a mobilomba feledkeztem. 

Egész úton azt hallgattam, hogy konkrétan a semmiről beszélnek, és közben vihorásznak. Rám tört az az érzés, mintha visszacsöppentem volna a londoni életembe, hiszen hónapokkal ezelőtt én is ilyen voltam. Viszont nem akartam már ugyanaz a lány lenni. 

Felüdülés volt kiszállni a fehér Opelből. Menekülni akartam a rám törő emlékek elől, ezért annyival ott hagytam őket, hogy majd a lelátón találkozunk. 

Besétáltam a kerítésen belül a focipálya lelátójához, amin már jó pár ember üldögélt. 

Mit keresek én itt? - merült fel bennem a kérdés, amire magam sem tudtam válaszolni. 

Soha nem voltam az az otthonülő típus, szerettem kimozdulni a megszokott környezetemből. Talán ez lehet a legnyomosabb érv. 

A pálya zöld gyepén már a csapatok melegítettek. Fogalmam sincs melyik volt a hazai és a vendégcsapat, de az egyik meze rondább volt, mint a másik. Hogy a francba jön össze a kék és a zöld szín egy mezen? Na, meg a citromsárga és a fekete? 

Leültem egy székre és bámultam, ahogy bemelegítenek. Az egyik fiú a jobb oldali térfélről a lelátóra pillantott, én pedig egy pillanatra elfelejtettem hogyan is kell lélegezni. Bámultuk egymást néhány másodpercig, majd ott hagyta a csapatát és felém kezdett futni. Én felpattantam eddigi helyemről, úgy, mintha alám gyújtottak volna és irányába iramodni. 

- Damien - rohantam a karjába, ő pedig szorosan megölelt. - El sem hiszem, hogy te vagy az! Azt hittem sosem látlak újra! 

- Hiányoztál, Kicsi - simított végig lassan a hátamon. 

- Te is nekem - húzódtam el tőle óvatosan. - Már meg sem ismertelek! 

- A fél év, az fél év - mosolygott rám. 

- Hé, Nelson - lépett mellénk egy nálam másfél fejjel magasabb szőke, jóképű srác. - Melegíts be, szükségünk lesz rád a meccsen. A csajozást meg hagyd a meccs utánra! 

- Kuss Williams, különben is Dark itt van már? 

- Ren Williams? - tettem fel az egyértelmű kérdést. 

- Ja - biccentett. - És nem, nem jött még meg. 

- Akkor meg nem ráérek beszélgetni? 

- Nem! 

- Srácok elég volt! Majd utána maradunk még és passzolgatunk - mosolyogtam Damienre. - Rajtad meg nem látom a csapatkapitányi karszalagot, hogy oszd az észt - szúrtam oda Rennek. 

Hátat fordítottam nekik és lesiettem a pályáról egyenesen az unokahúgom mellé.  Nem néztem rá, de magamon éreztem kérdő tekintetét. 

-  Ez mi volt? - bökte ki végül egyikük.

- Tudod, ő Damien egy régi jó barátom. Sokat tanultunk egymástól, csak fél éve ők elköltöztek Londonból és nem gondoltam volna, hogy itt látom viszont - feleltem egy fáradt sóhaj kíséretében. 

- Van barátnője - szólalt meg Amy másik oldalán ülő barátnője, ha jól emlékszem a nevére Stella. 

- Félre értesz. Mi soha nem voltunk együtt. Olyan nekem, mintha a bátyám lenne! 

- Ezt neki is magyarázd meg - bökött a felénk közeledő szőkeségre. 

Bólintottam, miközben figyeltem a lányt, a dühös arckifejezése hatalmas mosolyt csalt az arcomra. 

- Hé - állt meg előttem csípőre tett kézzel. - Gondolom te vagy az új lány, ezért vázolom neked a helyzetet. Damien az én pasim, tehát nem tűröm el, hogy ölelgesd vagy épp azt, hogy elcsábítsd tőlem! 

Elnevettem magam a reakcióján. Szánalmas az, amit mond, látszik az, hogy nincs valami erős bizalom köztük. 

- Hm, igen Damien mindig is az üres fejű libákra bukott, de az eddigi barátnők között eddig te vagy a legidiótább. 

- Te rohadt ribanc! - kapott felém, de én rögtön elhajoltam. 

Elkaptam kezét, majd felálltam. 

- Kevés vagy te ahhoz, hogy engem megüss! - mosolyodtam el gúnyosan.

- Regina - lépett oda hozzánk Damien mögötte pedig a fél csapat. 

Vonzotta őket az, hogy talán láthatnak egy csajbunyót. 

- Kicsim - bújt hozzá rögtön a szőke. - Meg akart ütni - kezdtek el folyni arcán a könnyek. 

- Ez nem igaz! - szólt bele Amy. 

- Hagyd - pillantottam rá. - Dam is tudja, hogy ez nem igaz - toltam le a szemem elé a napszemüveget. 

- Damien? - pillantott rá Regina. 

Az említett rám nézett, majd a barátnőjére. Nem mondtuk ki, de igen is választás elé állítottuk őt. 

- Én lelépek - jelentettem ki megkönnyítve neki a döntést. - És Nelson, ez a lány életed legrosszabb döntései közé tartozik. Csak, hogy tudd. 

- Még beszélünk - vágta rá azonnal. 

- Tudom - sétáltam el onnan.

***

Egy fémszéken ültem kezemben egy kehely, benne vanília, őszibarack, csoki kombinációban a három gömb fagylalt. Fehér Huawei telefonom az üvegasztalon pihent. Tekintetem a távolba révedt és igyekeztem nem arra gondolni, ami a pályán történt, de nem ment. Egyszerűen képtelen voltam elhinni azt, hogy egy szőke liba és köztem képes lett volna választani. Régen egyből elküldött volna a picsába egy ilyen nyávogós kurvát, de most habozott, ez pedig megijesztett. Elfelejtette volna mennyi mindent éltünk át együtt? Azt a rengeteg bulit, ahol a haverokkal táncoltunk és ittunk. Azt a sok edzést, amit végig hülyéskedtünk. Azokat az iskolai matek órákat, amiken végig szívattuk a tanárt.
A telefonom rezgése szakított ki gondolataimból. A kezemben lévő üvegkelyhet gyorsan az asztalra tettem, majd a készülék után kaptam. Reménykedtem, hogy Damien neve fog rajta állni, de nem ez történt. Egy ismeretlen telefonszám hívott, méghozzá London térségéből.
- Igen tessék, itt Anne Silvermen - szóltam bele határozottan.
- Jó napot, Ms.! A londoni bíróságról telefonálok, én a szülei ügyvédje vagyok. Ma volt az utolsó tárgyalásuk és szeretnének magával beszélni - felelte monoton hangon.
A szívem nagyot dobbant.
Le akarom én bonyolítani ezt a beszélgetést? 
Időm sem volt nemleges, vagy éppen beleegyező választ adni, mert rögtön meghallottam anyám vékony hangját a mobil túloldalán.
- Kicsim, de jó, hogy beszélhetünk. Annyira hiányzol nekünk és szeretünk.
Nem reagáltam erre semmit, egyszerűen nem tudtam mit mondani. Az elmúlt két-három évben az utóbbi szavaknak nyomát sem fedeztem fel soha.
- Mennyit kaptatok? - nyögtem ki nagy nehezen.
- Nyolc év börtön - felelte elhaló hangon.- Most mennem kell, ennyit tudtunk beszélni. Szeretünk téged, ezt sose feledd el!
A vonal süket lett, én pedig ott ültem összeszorult mellkassal, könnyes szemmel. Annyit sem tudtam belenyögni, hogy szeretlek titeket. Napokkal ezelőtt tagadtam ezt, de a szívem legmélyén tudtam, hogy nem utálhatom őket, hiszen a szüleim. Képtelen lettem volna őket gyűlölni hosszabb időn keresztül, de most rádöbbentem arra, hogy hosszú időre elvesztettem őket. Az életem fenekestül felfordult, és ha kívánhattam volna bármit is, az lenne az, hogy minden legyen a régi.
A telefon újra megszólalt, de ezúttal Damien neve villogott a kijelzőn. Felvettem a telefont, de nem én szóltam bele először, hanem ő.
- Szia! Sajnálom, de nem tudunk találkozni ma délután, mert bulizni megyünk Reginához. Holnap pótoljuk, ígérem!
Hatalmas harag támadt bennem, a könnyeim pedig még inkább záporozni kezdtek.
- Nekem most lenne rád szükségem, hogy átölelj és megvigasztalj, nem holnap! - szipogtam a telefonba. - Megváltoztál Dam, nem az vagy, akit ismertem. A pályán megkönnyítettem a választást, de most neked kell dönteni. Ide jössz hozzám, vagy elmész a szőkével?
Vártam, hogy megszólaljon, de nem tette.
- Én itt új életet kezdtem, aminek a része Regina... - Nem hagytam, hogy tovább mondja, a szavába vágtam.
- Szóval én nem is lehetek az. De tudod mit? Jó. Én mindig ott voltam, ha bármi zűrös dologba keveredtél. Mindig! Neked semmit nem jelent a múltunk, igaz?
-Ne mond ezt! - kérte lágyan. - Tudod, hogy nem igaz.
- Akkor gyere ide!
- Nem tehetem, egyszerűen nem.
- Rendben - suttogtam a telefonba. - Nagy szükségem lenne rád, de ellöksz. Soha, de soha többé ne keress ezek után!
- An...
Kinyomtam. Nem érdekelt, hogy mit akar még mondani. Több bántást nem voltam már képes elviselni! Én egy lány vagyok, akinek gyakran összetörik a szíve!
A táskámért nyúltam, ahonnan előhalásztam egy doboz cigarettát. Előhúztam egy szálat és rágyújtottam. Nagyon ritka volt, hogy elővettem, de most szükségem volt rá.
Szívtam belőle, majd kifújtam a füstöt újra és újra. Gondolataimat teljesen kiürítettem és nem volt más csak a cigaretta, még ha ez csak addig a néhány percig is tartott.
Arra a néhány percre szabad voltam!