2016. április 28., csütörtök

03 Novella - A hegedű

Sziasztok!
Nem mostanában hoztam novellát és őszintén bevallom nem ezt terveztem, hogy megírom, de megláttam a képet és a történet rögtön eszembe jutott, ráadásul nekem ez egy feladat is egyben, amivel igyekszem fejleszteni írói tudásom. Bevallom, hogy rövid lett és a hosszával teljesen én sem vagyok megelégedve, de ezt úgy hiszem nem lett volna értelme tovább ragozni, hiszen egy bizonyos érzelem köré építettem az egészet és nem akartam mást belevinni már, hiszen az teljesen más irányba vitte volna el az egészet. Valószínűleg a fantázia kategóriába is be fog kerülni, hiszen a világ, ahol játszódik nem hasonlít egyetlen országra sem a Földön. 
Az előző novellához nagyon köszönöm azt az egy megjegyzést. Nagyon sokat jelent a támogatásod és, hogy mindig itt vagy velem! Továbbá köszönettel tartozom annak az egy feliratkozónak is, hiszen ez is nagy örömet okozott. Köszönöm még azt is, hogy majdnem elértük már a 2000 oldalmegjelenítést! Egyszerűen hihetetlen!
Legközelebb már az Emlékek a jelenben c. novella befejezést tervezem hozni! 
Jó olvasást hozzá!
Bells Booth

Hogyan létezhet az ember úgy, hogy aztán teljesen eltűnjön?
Dmitry Glukhovsky



 Kellemes nyári este volt, a szellő lágyan fújt. Egy fiatal lány sétált a réten nem messze a településtől, ahol élt. Középhosszú barna tincseibe finoman belekapott a szél, könnyáztatott arcába fújva egész hajzuhatagát. Talpát csiklandoztál a haragoszöld fűszálak. Kezében egyetlen emlékét szorította tőle, egy hegedűt. Mogyoróbarna szeméből patakként folytak a sós könnyek, szívére a gyász ébenfekete fátylát borították. Belülről, mintha karmok akarták volna széttépni. Teljes teste remegett a zokogástól és a leírhatatlan dühtől. Lába összecsuklott, a talajra zuhant. A hangszert elengedte, ami könnyedén kihullott a kezéből. Körmei a földbe vájtak, ajkait egy fülsiketítő sikoly hagyta el. 

A nappal éppen hogy csak elkergette az éjszakát, de Aida talpon volt. Kiment a kertbe egy kevés káposztáért, amiből a reggelit elkészítheti. Figyelt arra, hogy csak a legszükségesebb mennyiséget szedje fel, hiszen a tavasszal ültetett palánták, még nem voltak ehetőek. A konyhában egy kopott edénybe vizet öntött és miután megmosta, felszeletelte végül beletette. Más fűszer híján rakott bele egy kis sót, hogy még is legyen valami íze. Undorodott már a gondolattól is, hogy ismét le kell majd nyomni a torkán azt az íztelen kotyvalékot, de minden nap ezt ették, másra nem volt pénzük. Egy hónapban csak egyszer tellett arra, hogy vegyenek egy cipó kenyeret, hiszen embertelenül magas volt az ára. 
- Szerelmem – hangzott a ház egyetlen másik helyiségének bejárata felől. A lány rögtön a hang irányába kapta a fejét és megpillantotta párját. Most is a szokásos, egyben egyetlen ruháját viselte. Kopott vászoninget, aminek az eredeti színe fehér volt, de mára már a szén befeketítette. A barna foltokkal teli nadrág majdhogynem leesett vékony lábairól. Ezt teszi az éhség. 
- Raymond feküdj még vissza egy kicsit – kérte lágyan kedvesét a lány. 
- Nem – rázta meg óvatosan a fejét, majd elindult Aida irányába. A barna szépség arcán egy finom mosoly jelent meg, ahogy figyelte párját, aki két öles lépéssel ott is állt mellette. A fiú kezét a dereka köré fonta, úgy vonta magához közelebb. 
- Hiányzol – suttogta érzékien a lány fülébe. – Olyan keveset találkozunk és akkor is rövid ideig tudunk csak együtt lenni. Csak az éjszakát tölthetjük egymás mellett. 
- Ebben a világban nekünk csak ennyi jár – simította végig Aida Raymond arcát. – Sokkal többet szeretnék veled lenni, de nem tudok. Sajnálom. Tudod, hogy segítenem kell a szüleimnek a munkában, ahogy neked is. 
- Tudom – lehelt egy apró puszit Aida arcára. – Annyira szeretnék összeköltözni veled egy kis házba – jelentette ki határozottan. 
A lány már válaszra nyitott ajkait, de Ray még folytatta. 
- De nagyon jól tudom, hogy nem lehet. Aida bólintott, majd a fiú mellkasának döntötte fejét és így álltak még hosszú hosszú percekig, majd hátrált pár centimétert. Ray értette a célzást és gondolkodás nélkül megcsókolta a lányt. Minden szeretetük, vágyuk és félelmük benne volt abban a csókban. Mintha csak érezték volna, hogy számukra ez volt az utolsó. 
 *** 
A tavasz utolsó hónapjának végén járt már az időszámítás. Az emberek már izgatottak voltak, hiszen pontosan tizenöt nap volt a nyár kezdetéig, amit minden évben hatalmas ünnepség koronázott ebben a szegény országban is. Minden falu és város főterén, hatalmas főterén utcabálokat tartanak ilyen idő tájt. Étel, ital ingyen van, a zene szól, minden csak az ünnepről szól. Raymond gondolatai is csak az ünnepély körül forogtak, hiszen akkor készült megkérni kedvese kezét. Egy szál tűzvirággal és egy szelet édes süteménnyel. Minden nap minden percében ezt tervezgette, igyekezett megtalálni azokat a szavakat, amik tökéletesen kifejthetnék mindazt, amit érzett Aida iránt, de ez olyan leírhatatlan kötödés volt, amit képtelenség szavakba önteni. 
Élete utolsó napján elbúcsúzott kedvesétől és annak édesapjával indultak dolgozni le a föld alá a bányákba. Hatalmas fizikai megterhelést kellett elviselni minden ott dolgozó munkásnak, ráadásul egy havi bérük is nagyon alacsony volt. Még sem hagyhatta ott egyetlen munkás sem, hiszen más munkalehetőség nem igen adódott a környéken, a vándorlást pedig törvény tiltotta. 
Aida édesanyjával a falu leggazdagabb családjánál dolgozott cselédként sok más emberrel együtt. A ház úrnője szigorú volt, nagyon sok munkát szabott ki rájuk nap, mint nap a fizetség pedig ehhez mérten alacsony volt és nem is mindig pénzben kapták. Volt, hogy inkább ételt kaptak a szolgálok, aminek természetesen ugyanúgy örültek. Aida éppen felszolgálta az ebédet, mikor megremegett lába alatt a föld. Riadtan az ablakhoz rohant és figyelte a kint történő eseményeket, hiszen ő maga nem tudta mire vélni, hogy mi történt. Az üvegen keresztül látta, amint a nők futnak a földes utcában egyenesen a bánya irányába. 
Raymond! – jutott eszébe szerelmének az arca. A kezében tartott fatálca kiesett a kezéből és hatalmas csattanással a köre esett. A lányt ellenben ez egyáltalán nem érdekelte, sőt! Az sem, hogy ennek mi lesz a következménye. Kirohant a villából, olyan hevesen, hogy többször is majdnem elcsúszott. Hiába égett a tüdeje és fájt a lába meg sem állt a bányának a hatalmas két méternél magasabb rácsos kapujáig, ahol már rajta kívül több tízen voltak. Próbáltak bejutni a nagy vaskapun, de az nem nyílt ki, ezért nem volt más, mint hogy várniuk kellett. Aida fel alá kezdett járkálni, ezzel próbálva csillapítani a testében felgyülemlő idegességet. 
Az idő számára elvesztette fogalmát. Csak várt és várt, mikor egyszer az úton megjelent egy férfi kezében egy papírral. Egészen a kapuig sétált, de kívül nem ment azon. 
- Sajnálatos híreket kell közölnöm – kiáltotta érzelemmentes hangon. – Ma tizennyolc emberünk meghalt lent egy balesetben. 
Majd felsorolta a tizennyolc nevet. Aida szája némán mozgott, imát mormolt, hogy neki senki fontos rokona ne legyen a halottak között, de Isten nem hallgatta meg őt. Az utolsó két név a listán az édesapja és Raymond volt. 

Felállt a földről a hangszert pedig a kezébe vette. Kézfejével óvatosan megtörölte arcát, majd a hegedűt a vállához emelte és játszani kezdett. A hegedű felsírt kezei között. Sírt a halottakért, az özvegyekért és az országért, ahol talán soha nem lesz szabadság.

5 megjegyzés:

  1. Húha! Most aztán megleptél te lány! Pozitívan persze ;) a történet maga az valami hihetetlen. Valóban szomorú, és tisztán át lehetett érezni, ahogyan leírtad az érzelmeket. Természetesen vannak benne apró hibák, elírások, de ez mellékes szerintem, és az is, hogy rövid lett. De elhiheted, hogy fantasztikus lett a történet. Így is lehetett élvezni. Én élvezten is, és imádtam minden egyes szavát. Nem is tudom, hogy mit mondhatnék még. Ügyes vagy. Szépen megoldottad a feladatodat, amit - ha jól emlékszem rá -, akkor Barbi adott neked, s a többi írópalántának. Szerettem ezt a kis novellát, és remélem, hogy lesz még több ilyen. ;) a másik történetedet pedig szeretettel várom. Kíváncsi vagyok, hogy melyik lesz az utolsó emlék. Siess a következővel ;)
    Puszil: Bella :* <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága!
      Megleptelek? Ennek örülök, hogy sikerült, annak meg pláne, hogy pozitív értelemben.
      El sem hiszed, hogy mennyire boldoggá teszel azzal, hogy azt írod le nekem, hogy átérezted. Annyira örülök, hogy át tudtam adni az érzéseket benne.
      Köszönöm a dicséretet, de én még nagyon úgy érzem, hogy van hová fejlődnöm.
      Hm, hát az EAJ részébe valami váratlan csavart szeretnék belevinni, azt pedig megígérhetem, hogy lesznek még ilyen novellák!
      Nagyon sokat jelent a véleményed!
      Puszi
      Bells B.

      Törlés
  2. Drága Bells!
    Ha jól emlékszem, a lustaságom miatt még soha nem írtam neked, de hát így szeretsz, ugye? :D Viszont tudnod kell, hogy minden novellát elolvastam, és többször is akartam írni, de az ujjaim nem engedelmeskedtek...
    Most viszont nem tudok elmenni szó nélkül a novellád mellett, mert elképesztő érzelmeket kavart fel bennem. Nem mondanám a történetet kiszámíthatatlannak, tudtam, hogy ez lesz, de ritkaszépen kivitelezted. A visszaemlékezős forma még mindig nagyon megy neked, a stílusod elsöprően jó, és most nagyon szépen bántál az érzelmekkel, igazán megérintő volt Aida és Ray kitartó, de igazából beteljesülhetetlen szerelme. Azt mondom, büszke lehetsz magadra, mert egy igazi kincs vagy. (Nyál, nyál, nyál mindenhol. Bocsi a sok ömlengésért, voltak kisebb hibák, de ezekkel együtt is olyan élvezhető volt, hogy nagyon, tehát nem említeném meg őket. :3)
    Maffia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Maffia!
      Igen a lustaságoddal együtt imádlak te jány. Igen azt tudtam, hogy minden novellám elolvastad és, hogy írni nem írtál az azért volt mert az ujjaid is lusták.
      Valóban neked is sikerült átadnom az érzéseket, amiket ebbe az egészbe szántam? Ennek nagyon nagyon örülök!
      Igen nem akartam kiszámíthatatlanra, annál inkább szerettem volna, ha valami igazán szépet tudok alkotni, ami ezek szerint sikerült is.
      Köszönöm a dicséretet, bár még van hova fejlődnöm. Be kell valljam imádom visszaemlékezéseket írni, egyszerűen hihetetlenül jó!
      Kincs valóban?
      Köszönöm a véleményed, hatalmas mosolyt csaltál az arcomra!
      Győzd le a lustaságod és remélem írsz még nekem!
      Ölel
      Bells B.

      Törlés
  3. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés