04 Novella - Darabokra törve

Sziasztok!

Hát itt már régen jelentkeztem. Lehet, hogy egy páran abban a reménykedtek, hogy az Emlékek a jelenben folytatását hozom, de ez még nem az. Íródik szépen lassan, de még nincs kész és olvasható állapotba. Be kell valljam ez a novella, amit most közzéteszek nagyon régóta porosodik itt piszkozat formájában, de tegnap sikerült befejeznem ma pedig a drága Anett átnézte nekem és kikerülhető állapotba tette. 

Köszönöm a három új feliratkozónak, hogy bizalmat szavazott nekem és a blogomnak! Hihetetlen, hogy már 11-en vagyunk! Köszönöm az előző novellához a megjegyzéseket, nagyon jól esett olvasni a soraitokat! Hálás vagyok a támogatásotokért! 

Nem maradt más, minthogy jó olvasást kívánjak!

Csók, puszi

Bells Booth

 Csináld azt, amit én csináltam: eldöntöttem, hogy a hétvégéig jól leszek. Préselj ki egy mosolyt, mert még életben vagy, és ez a dolgod! Aztán a jövő héten újra! Csináld jól, és mosolyogj, vagy hagyd a francba az egészet! - Az Odaát c. sorozatból

 

Azt mondják, hogy minden ember hibázik. Van, aki csak annyit, hogy az ajkát olyan szavak hagyják el, amivel a társát, vagy a barátait megbántja, még más szánt szándék nélkül okoz fizikai sérülést a körülötte élők valamelyikének. Egytől egyig apró hibák, még is, amit elrontott el kell kezdenie újra felépíteni.

Az én szüleim is hibáztak. Bírósági tárgyalásról bírósági tárgyalásra jártak, azért, hogy kimondják azt, amit már úgy is tudtak: adócsalás vétkével börtönbüntetésre ítélték őket. A bíróság nem csak rájuk fordított figyelmet, hanem rám is. Különböző forrásokból kiderítették a nagybátyám nevét, címét és elérhetőségét és mivel ő az egyetlen élő rokonom a szüleimen kívül, az a döntés született, hogy hozzájuk fogok költözni, messze London városától és attól a cirkusztól, amiben itt éltem.

***

Könnyes szemmel bámultam ki a busz ablakán, mellettem csupán a sporttáskám hevert, amit az a néhány ruhám töltött ki, amiről úgy ítéltem meg, hogy jó, ha elhozom. A többit elégettem. Nem voltam képes rájuk sem nézni, nem hogy viselni. Undorodtam mindentől, amit a szüleimtől kaptam, hiszen fogalmam sem volt róla milyen úton megszerzett pénzből vásároltak nekem. A mellkasom összeszorult, egy pillanatig levegőt sem kaptam, alig tudtam uralkodni magamon, hogy ne zokogjak fel a buszon ülök előtt. De az a gondolat, hogy engem, pont engem választott ki a Sors erre a próbatételre, egyszerűen őrjitő volt. Annyira szerettem volna egy átlagos lány lenni, átlagos gondokkal és átlagos hibákkal, de nem. Nekem nem ez jutott.
A busz lassított, majd befutott a wemi pályaudvarra. Mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam azt, remélve, hogy némi nyugtató hatást gyakorol rám. Nem így történt. A gyomrom ugyanolyan borsó méretű volt, a mellkasomból a szorítás nem távozott, és a kétségek még mindig gyötörtek a szívem legmélyén. Felálltam a helyemről, a sporttáska pántját a vállamra emeltem, majd utolsóként szálltam le a buszról. A hajamban pihenő napszemüveget a szemem elé toltam, majd elindultam a parkolók felé. Konkrét célom volt milyen autót keressek: egy piros Lada Nivát az elején orráccsal. Nem is kellett sokáig keresnem, hiszen már csak a színe miatt is kivirított a sok kocsi közül, nem hogy a márkáját tekintve! Kimért tudatos léptekkel indultam el a jármű irányába, amely mellet a nagybátyám felesége Lara álldogált. Több éve nem láttam és számítottam rá, hogy megváltozott, de a meglepődöttség így sem került el. A haját nem barnán, hanem vörösen csillantotta a lemenő nap fénye, fiatalos arcán már ráncokat véltem felfedezni, a plusz kilók eltűntek a testéről. Nem törődve mindezekkel ledobtam a sporttáskát a földre és a nyakába borultam. Gondolkodás nélkül visszaölelt. Bensőmet jóleső melegség járta át, úgy éreztem itt talán szeretni és törődni fognak velem, nem pedig pénzt adnak a kezembe, hogy abból vegyek valamit.
- Jól utaztál? - mosolygott rám, miután eltolt magától.
- Inkább sokat.

***

Fáradtan csuktam be magam mögött az autó ajtaját. Az úton nem szóltunk egymáshoz Larával, így volt időm a pályaudvartól idáig mindent megnézni, ami mellett elhaladtunk és rá kellett jönnöm, hogy annyi év után semmi nem változott. 

Hátrasétáltam a cuccomért, amit akkor már Lara kivett a csomagtartóból, majd azt a vállamra véve fellépkedtem a lépcsőn a verandára. Kinyitottam a szúnyoghálót és végre nagy örömömre beléphettem a házba. Rögtön lerúgtam a lábamról a cipőt és a szekrénybe tettem, majd mezítláb fellépkedtem az újabb két lépcsőfokon, így eljutottam az étkezőbe, amit a konyhától csak egy könyöklő választott el.
- Szia! - A hang irányába kaptam a fejem, ami a bal oldali lépcső felől jött.
Az unokahúgom rohant lefelé a lépcsőn hatalmas mosollyal az arcán, és már csak arra eszméltem fel, hogy a nyakamba csimpaszkodva ölel magához.
- Szia - nevettem fel.
- Alig vártam már, hogy megérkezz! - tolt el magától. - Gyere megmutatom a szobádat.
Megragadta a bal karomat és húzni kezdett a lépcsőfeljáró melletti folyosó felé, ahol rögtön benyitott a legelső ajtón balra.
- Hagyom, hogy kipakolj, ha kellenék az emeleten megtalálsz - lépdelt el mellettem.
Még mindig olyan hiperaktív, mint volt.
Nevetve megráztam a fejem, majd beléptem az új szobámba. A talpamnak felüdülés volt a hideg kőről, a puha szőnyegre állni. A szoba falai krémszínűek voltak és üresek. Se egy kép, se egy poszter. Bútorokból azonban egy kicsit több volt a szobában. Az ablak mellett a fal felől egy bevetett ágy állt, vele szemben a szoba jobb oldalán egy íróasztal, egy fekete irodai székkel párosítva. Az ablakkal szemközti falra fel volt szerelve egy polc, amin a tévé kapott helyett, alatta egy könyves polc és egy ruhásszekrény. Tökéletes szoba, vagy is inkább tökéletesen unalmas.
Egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem, majd ledobtam az ágy mellé a sporttáskámat és elterültem az ágyon. Itt vagyok és már nincs visszaút, de elmondhatatlanul hiányzik London. Az ottani nyüzsgés és az élet sokkal másabb, mint itt, de ahogy mondják, minden megszokás kérdése, mégis félek az elkövetkezendő néhány nap történéseitől!
Ülésbe tornáztam magam, majd kicipzáraztam a lábamnál heverő sporttáskát és elkezdtem belőle kipakolni. Óvatosan kiemeltem a tetején heverő laptopot, majd az íróasztalra tettem. A ruhákat kikapkodtam belőle, majd külön válogattam, hogy a ruhásszekrény egyik polcára a nadrágok, a másik polcára a pólók és a mezek kerüljenek, míg a pulóvereket vállfákra téve beakasztottam ugyanoda, a táskát pedig a szekrény legmélyébe száműztem.
Az ajtó kivágódott és Amy masírozott be rajta.
- Holnap lesz egy foci meccs. Én és a barátnőim lemegyünk megnézni. Esetleg csatlakozol? - húzta fel kíváncsian szemöldökét.
- Csorgatni akarjátok a nyálatokat a jó pasik után, vagy mi?
- Hát... talán - túrt bele zavartan a hajába.
Jól esően felkacagtam.
- Te most kinevetsz? - húzta össze ingerülten a szemöldökét.
- Sajnálom, de valahogy nem igazán tudlak elképzelni egy focista srác mellett. De komolyan.
- Tudom, hogy magadnak akarod az összeset! - boxolt bele a vállamba, majd ledobta magát az ágyamra.
- Oh, én? - ültem le az íróasztalnál lévő székre. - Eszemben sincs kikezdeni focistákkal. Ismertem eleget Londonban és hidd el, nem érik meg a fáradságot.
- Hihetetlen milyen bölcs lettél, de ha láttad volna Ren Williams-et, hidd el nem ezt mondanád!
- Miért, metroszexuális?
Komoly kérdésnek szántam még is mire kimondtam, mindkettőnkből kitört a nevetés.
- Ez egy új fajta szó a buzira? - kérdezte, miközben kézfejével kidörzsölte a szeméből a nevetés hatására megjelenő könnyeket.
- Nem. Ezt az olyan focistákra mondják, akik olyan szinten odafigyelnek a külsőjükre, mint a nők. De ha már itt tartunk, buzi?
- Nem! - vágta rá rögtön egy felháborodott horkantás kíséretében. - Hova gondolsz? A legmenőbb lányok mind megvoltak már neki a suliban.
- Áh, szóval az itteni suli egy tipikus amerikai filmben lévő gimnázium utánzata lett? - döbbentem le teljesen. Régebben, mikor még itt laktunk sok odajárótól hallottam, hogy egy igen nívós iskola, ahová nehéz bekerülni és ugyancsak nehéz ott szinten tartani magad, de ezek szerint ez az évek alatt megváltozott.
- Nem is igaz! Minden osztályban jó a légkör és szinte mindenki tud mindenkiről mindent.
Elmosolyodtam.
- Most árultad el, hogy ez egy tipikusan olyan gimnázium.
- Ne kötekedj már! - Az arcán durcás grimasz jelent meg. - Inkább arra válaszolj, hogy jössz-e holnap vagy sem?
- Hogy hagyhatnám ki azt, ahogy folyik a nyál a szádból, miközben azt a buzi srácot nézed?
- Nem buzi! - nyújtotta ki rám a nyelvét,
Felpattant az ágyamról és az ajtó felé lépdelt.
- Amy - szóltam utána. - Örülök, hogy nem változtál meg!
Visszafordult és rám mosolygott, amit én gondolkodás nélkül viszonoztam.
- Én is Anne, én is.

***

Barna szememmel a tükörképemre meredtem és azon töprengtem, hogy vajon megfelek-e abban a farmer rövidnadrágban  és fehér trikóban, amit éppen viseltem. Nem akartam felvenni egyik mezem sem, de valami kivágott cuccot sem. Tincseimet jobb ötlet híján oldalra fontam, úgy léptem ki a szobából. 

- Na, végre! Azt hittem magába szippantott a tükör - csipkelődött Amy.

- Nem tudom ki kenekedett fél órát a fürdőszobába. 

- Ez nem volt szép - szűkítette össze a szemét. 

- Elárulom neked, hogy a meccs végére teljesen el fog folyni ilyen melegbe. Különben meg, mi ez a kurvás ruha? Kint van a fél picsád, ráadásul a melleid is majdnem kibuggyannak ebből a trikóból.

- Ezzel arra akarsz célozni, hogy öltözzek át? 

- Arra! - nevettem el magam. 

Szó nélkül hátat fordított nekem és felrohant az emeletre. Hajamba tettem a napszemüveget, majd ellenőriztem, hogy mindent elraktam-e a fekete táskába mindent, ami szükséges. 

Pár perc múlva trappolt csak vissza le a földszintre egy barna shortban és egy fehér trikóban. Haját felfogta lófarokban, arcáról eltüntette a sminket. 

- Így már jó leszek? - tárta szét színpadiasan a kezét. 

- Igen, de induljunk, mert soha nem érünk oda - indultam el a kijárat felé. 

Lépteit hallottam magam mögött miközben elhagytuk a házat és beszálltunk a kocsiba, ahol már a barátnői vártak. 

- Csajok, bemutatom az unokanővérem, aki tegnap jött meg. Anne a kormánynál, Stella az anyósülésen pedig Charlotte - mutatott be minket egymásnak Amy. 

- Helló, lányok - köszöntem, majd hagytam, hogy ők hadd beszélgessenek csak, míg én a mobilomba feledkeztem. 

Egész úton azt hallgattam, hogy konkrétan a semmiről beszélnek, és közben vihorásznak. Rám tört az az érzés, mintha visszacsöppentem volna a londoni életembe, hiszen hónapokkal ezelőtt én is ilyen voltam. Viszont nem akartam már ugyanaz a lány lenni. 

Felüdülés volt kiszállni a fehér Opelből. Menekülni akartam a rám törő emlékek elől, ezért annyival ott hagytam őket, hogy majd a lelátón találkozunk. 

Besétáltam a kerítésen belül a focipálya lelátójához, amin már jó pár ember üldögélt. 

Mit keresek én itt? - merült fel bennem a kérdés, amire magam sem tudtam válaszolni. 

Soha nem voltam az az otthonülő típus, szerettem kimozdulni a megszokott környezetemből. Talán ez lehet a legnyomosabb érv. 

A pálya zöld gyepén már a csapatok melegítettek. Fogalmam sincs melyik volt a hazai és a vendégcsapat, de az egyik meze rondább volt, mint a másik. Hogy a francba jön össze a kék és a zöld szín egy mezen? Na, meg a citromsárga és a fekete? 

Leültem egy székre és bámultam, ahogy bemelegítenek. Az egyik fiú a jobb oldali térfélről a lelátóra pillantott, én pedig egy pillanatra elfelejtettem hogyan is kell lélegezni. Bámultuk egymást néhány másodpercig, majd ott hagyta a csapatát és felém kezdett futni. Én felpattantam eddigi helyemről, úgy, mintha alám gyújtottak volna és irányába iramodni. 

- Damien - rohantam a karjába, ő pedig szorosan megölelt. - El sem hiszem, hogy te vagy az! Azt hittem sosem látlak újra! 

- Hiányoztál, Kicsi - simított végig lassan a hátamon. 

- Te is nekem - húzódtam el tőle óvatosan. - Már meg sem ismertelek! 

- A fél év, az fél év - mosolygott rám. 

- Hé, Nelson - lépett mellénk egy nálam másfél fejjel magasabb szőke, jóképű srác. - Melegíts be, szükségünk lesz rád a meccsen. A csajozást meg hagyd a meccs utánra! 

- Kuss Williams, különben is Dark itt van már? 

- Ren Williams? - tettem fel az egyértelmű kérdést. 

- Ja - biccentett. - És nem, nem jött még meg. 

- Akkor meg nem ráérek beszélgetni? 

- Nem! 

- Srácok elég volt! Majd utána maradunk még és passzolgatunk - mosolyogtam Damienre. - Rajtad meg nem látom a csapatkapitányi karszalagot, hogy oszd az észt - szúrtam oda Rennek. 

Hátat fordítottam nekik és lesiettem a pályáról egyenesen az unokahúgom mellé.  Nem néztem rá, de magamon éreztem kérdő tekintetét. 

-  Ez mi volt? - bökte ki végül egyikük.

- Tudod, ő Damien egy régi jó barátom. Sokat tanultunk egymástól, csak fél éve ők elköltöztek Londonból és nem gondoltam volna, hogy itt látom viszont - feleltem egy fáradt sóhaj kíséretében. 

- Van barátnője - szólalt meg Amy másik oldalán ülő barátnője, ha jól emlékszem a nevére Stella. 

- Félre értesz. Mi soha nem voltunk együtt. Olyan nekem, mintha a bátyám lenne! 

- Ezt neki is magyarázd meg - bökött a felénk közeledő szőkeségre. 

Bólintottam, miközben figyeltem a lányt, a dühös arckifejezése hatalmas mosolyt csalt az arcomra. 

- Hé - állt meg előttem csípőre tett kézzel. - Gondolom te vagy az új lány, ezért vázolom neked a helyzetet. Damien az én pasim, tehát nem tűröm el, hogy ölelgesd vagy épp azt, hogy elcsábítsd tőlem! 

Elnevettem magam a reakcióján. Szánalmas az, amit mond, látszik az, hogy nincs valami erős bizalom köztük. 

- Hm, igen Damien mindig is az üres fejű libákra bukott, de az eddigi barátnők között eddig te vagy a legidiótább. 

- Te rohadt ribanc! - kapott felém, de én rögtön elhajoltam. 

Elkaptam kezét, majd felálltam. 

- Kevés vagy te ahhoz, hogy engem megüss! - mosolyodtam el gúnyosan.

- Regina - lépett oda hozzánk Damien mögötte pedig a fél csapat. 

Vonzotta őket az, hogy talán láthatnak egy csajbunyót. 

- Kicsim - bújt hozzá rögtön a szőke. - Meg akart ütni - kezdtek el folyni arcán a könnyek. 

- Ez nem igaz! - szólt bele Amy. 

- Hagyd - pillantottam rá. - Dam is tudja, hogy ez nem igaz - toltam le a szemem elé a napszemüveget. 

- Damien? - pillantott rá Regina. 

Az említett rám nézett, majd a barátnőjére. Nem mondtuk ki, de igen is választás elé állítottuk őt. 

- Én lelépek - jelentettem ki megkönnyítve neki a döntést. - És Nelson, ez a lány életed legrosszabb döntései közé tartozik. Csak, hogy tudd. 

- Még beszélünk - vágta rá azonnal. 

- Tudom - sétáltam el onnan.

***

Egy fémszéken ültem kezemben egy kehely, benne vanília, őszibarack, csoki kombinációban a három gömb fagylalt. Fehér Huawei telefonom az üvegasztalon pihent. Tekintetem a távolba révedt és igyekeztem nem arra gondolni, ami a pályán történt, de nem ment. Egyszerűen képtelen voltam elhinni azt, hogy egy szőke liba és köztem képes lett volna választani. Régen egyből elküldött volna a picsába egy ilyen nyávogós kurvát, de most habozott, ez pedig megijesztett. Elfelejtette volna mennyi mindent éltünk át együtt? Azt a rengeteg bulit, ahol a haverokkal táncoltunk és ittunk. Azt a sok edzést, amit végig hülyéskedtünk. Azokat az iskolai matek órákat, amiken végig szívattuk a tanárt.
A telefonom rezgése szakított ki gondolataimból. A kezemben lévő üvegkelyhet gyorsan az asztalra tettem, majd a készülék után kaptam. Reménykedtem, hogy Damien neve fog rajta állni, de nem ez történt. Egy ismeretlen telefonszám hívott, méghozzá London térségéből.
- Igen tessék, itt Anne Silvermen - szóltam bele határozottan.
- Jó napot, Ms.! A londoni bíróságról telefonálok, én a szülei ügyvédje vagyok. Ma volt az utolsó tárgyalásuk és szeretnének magával beszélni - felelte monoton hangon.
A szívem nagyot dobbant.
Le akarom én bonyolítani ezt a beszélgetést? 
Időm sem volt nemleges, vagy éppen beleegyező választ adni, mert rögtön meghallottam anyám vékony hangját a mobil túloldalán.
- Kicsim, de jó, hogy beszélhetünk. Annyira hiányzol nekünk és szeretünk.
Nem reagáltam erre semmit, egyszerűen nem tudtam mit mondani. Az elmúlt két-három évben az utóbbi szavaknak nyomát sem fedeztem fel soha.
- Mennyit kaptatok? - nyögtem ki nagy nehezen.
- Nyolc év börtön - felelte elhaló hangon.- Most mennem kell, ennyit tudtunk beszélni. Szeretünk téged, ezt sose feledd el!
A vonal süket lett, én pedig ott ültem összeszorult mellkassal, könnyes szemmel. Annyit sem tudtam belenyögni, hogy szeretlek titeket. Napokkal ezelőtt tagadtam ezt, de a szívem legmélyén tudtam, hogy nem utálhatom őket, hiszen a szüleim. Képtelen lettem volna őket gyűlölni hosszabb időn keresztül, de most rádöbbentem arra, hogy hosszú időre elvesztettem őket. Az életem fenekestül felfordult, és ha kívánhattam volna bármit is, az lenne az, hogy minden legyen a régi.
A telefon újra megszólalt, de ezúttal Damien neve villogott a kijelzőn. Felvettem a telefont, de nem én szóltam bele először, hanem ő.
- Szia! Sajnálom, de nem tudunk találkozni ma délután, mert bulizni megyünk Reginához. Holnap pótoljuk, ígérem!
Hatalmas harag támadt bennem, a könnyeim pedig még inkább záporozni kezdtek.
- Nekem most lenne rád szükségem, hogy átölelj és megvigasztalj, nem holnap! - szipogtam a telefonba. - Megváltoztál Dam, nem az vagy, akit ismertem. A pályán megkönnyítettem a választást, de most neked kell dönteni. Ide jössz hozzám, vagy elmész a szőkével?
Vártam, hogy megszólaljon, de nem tette.
- Én itt új életet kezdtem, aminek a része Regina... - Nem hagytam, hogy tovább mondja, a szavába vágtam.
- Szóval én nem is lehetek az. De tudod mit? Jó. Én mindig ott voltam, ha bármi zűrös dologba keveredtél. Mindig! Neked semmit nem jelent a múltunk, igaz?
-Ne mond ezt! - kérte lágyan. - Tudod, hogy nem igaz.
- Akkor gyere ide!
- Nem tehetem, egyszerűen nem.
- Rendben - suttogtam a telefonba. - Nagy szükségem lenne rád, de ellöksz. Soha, de soha többé ne keress ezek után!
- An...
Kinyomtam. Nem érdekelt, hogy mit akar még mondani. Több bántást nem voltam már képes elviselni! Én egy lány vagyok, akinek gyakran összetörik a szíve!
A táskámért nyúltam, ahonnan előhalásztam egy doboz cigarettát. Előhúztam egy szálat és rágyújtottam. Nagyon ritka volt, hogy elővettem, de most szükségem volt rá.
Szívtam belőle, majd kifújtam a füstöt újra és újra. Gondolataimat teljesen kiürítettem és nem volt más csak a cigaretta, még ha ez csak addig a néhány percig is tartott.
Arra a néhány percre szabad voltam!

03 Novella - A hegedű

Sziasztok!

Nem mostanában hoztam novellát és őszintén bevallom nem ezt terveztem, hogy megírom, de megláttam a képet és a történet rögtön eszembe jutott, ráadásul nekem ez egy feladat is egyben, amivel igyekszem fejleszteni írói tudásom. Bevallom, hogy rövid lett és a hosszával teljesen én sem vagyok megelégedve, de ezt úgy hiszem nem lett volna értelme tovább ragozni, hiszen egy bizonyos érzelem köré építettem az egészet és nem akartam mást belevinni már, hiszen az teljesen más irányba vitte volna el az egészet. Valószínűleg a fantázia kategóriába is be fog kerülni, hiszen a világ, ahol játszódik nem hasonlít egyetlen országra sem a Földön. 

Az előző novellához nagyon köszönöm azt az egy megjegyzést. Nagyon sokat jelent a támogatásod és, hogy mindig itt vagy velem! Továbbá köszönettel tartozom annak az egy feliratkozónak is, hiszen ez is nagy örömet okozott. Köszönöm még azt is, hogy majdnem elértük már a 2000 oldalmegjelenítést! Egyszerűen hihetetlen!
Legközelebb már az Emlékek a jelenben c. novella befejezést tervezem hozni! 

Jó olvasást hozzá!

Bells Booth

Hogyan létezhet az ember úgy, hogy aztán teljesen eltűnjön?

Dmitry Glukhovsky

 Kellemes nyári este volt, a szellő lágyan fújt. Egy fiatal lány sétált a réten nem messze a településtől, ahol élt. Középhosszú barna tincseibe finoman belekapott a szél, könnyáztatott arcába fújva egész hajzuhatagát. Talpát csiklandoztál a haragoszöld fűszálak. Kezében egyetlen emlékét szorította tőle, egy hegedűt. Mogyoróbarna szeméből patakként folytak a sós könnyek, szívére a gyász ébenfekete fátylát borították. Belülről, mintha karmok akarták volna széttépni. Teljes teste remegett a zokogástól és a leírhatatlan dühtől. Lába összecsuklott, a talajra zuhant. A hangszert elengedte, ami könnyedén kihullott a kezéből. Körmei a földbe vájtak, ajkait egy fülsiketítő sikoly hagyta el. 

A nappal éppen hogy csak elkergette az éjszakát, de Aida talpon volt. Kiment a kertbe egy kevés káposztáért, amiből a reggelit elkészítheti. Figyelt arra, hogy csak a legszükségesebb mennyiséget szedje fel, hiszen a tavasszal ültetett palánták, még nem voltak ehetőek. A konyhában egy kopott edénybe vizet öntött és miután megmosta, felszeletelte végül beletette. Más fűszer híján rakott bele egy kis sót, hogy még is legyen valami íze. Undorodott már a gondolattól is, hogy ismét le kell majd nyomni a torkán azt az íztelen kotyvalékot, de minden nap ezt ették, másra nem volt pénzük. Egy hónapban csak egyszer tellett arra, hogy vegyenek egy cipó kenyeret, hiszen embertelenül magas volt az ára. 

- Szerelmem – hangzott a ház egyetlen másik helyiségének bejárata felől. A lány rögtön a hang irányába kapta a fejét és megpillantotta párját. Most is a szokásos, egyben egyetlen ruháját viselte. Kopott vászoninget, aminek az eredeti színe fehér volt, de mára már a szén befeketítette. A barna foltokkal teli nadrág majdhogynem leesett vékony lábairól. Ezt teszi az éhség. 

- Raymond feküdj még vissza egy kicsit – kérte lágyan kedvesét a lány. 

- Nem – rázta meg óvatosan a fejét, majd elindult Aida irányába. A barna szépség arcán egy finom mosoly jelent meg, ahogy figyelte párját, aki két öles lépéssel ott is állt mellette. A fiú kezét a dereka köré fonta, úgy vonta magához közelebb. 

- Hiányzol – suttogta érzékien a lány fülébe. – Olyan keveset találkozunk és akkor is rövid ideig tudunk csak együtt lenni. Csak az éjszakát tölthetjük egymás mellett. 

- Ebben a világban nekünk csak ennyi jár – simította végig Aida Raymond arcát. – Sokkal többet szeretnék veled lenni, de nem tudok. Sajnálom. Tudod, hogy segítenem kell a szüleimnek a munkában, ahogy neked is. 

- Tudom – lehelt egy apró puszit Aida arcára. – Annyira szeretnék összeköltözni veled egy kis házba – jelentette ki határozottan. 

A lány már válaszra nyitott ajkait, de Ray még folytatta. 

- De nagyon jól tudom, hogy nem lehet. Aida bólintott, majd a fiú mellkasának döntötte fejét és így álltak még hosszú hosszú percekig, majd hátrált pár centimétert. Ray értette a célzást és gondolkodás nélkül megcsókolta a lányt. Minden szeretetük, vágyuk és félelmük benne volt abban a csókban. Mintha csak érezték volna, hogy számukra ez volt az utolsó. 

 *** 

A tavasz utolsó hónapjának végén járt már az időszámítás. Az emberek már izgatottak voltak, hiszen pontosan tizenöt nap volt a nyár kezdetéig, amit minden évben hatalmas ünnepség koronázott ebben a szegény országban is. Minden falu és város főterén, hatalmas főterén utcabálokat tartanak ilyen idő tájt. Étel, ital ingyen van, a zene szól, minden csak az ünnepről szól. Raymond gondolatai is csak az ünnepély körül forogtak, hiszen akkor készült megkérni kedvese kezét. Egy szál tűzvirággal és egy szelet édes süteménnyel. Minden nap minden percében ezt tervezgette, igyekezett megtalálni azokat a szavakat, amik tökéletesen kifejthetnék mindazt, amit érzett Aida iránt, de ez olyan leírhatatlan kötödés volt, amit képtelenség szavakba önteni. 

Élete utolsó napján elbúcsúzott kedvesétől és annak édesapjával indultak dolgozni le a föld alá a bányákba. Hatalmas fizikai megterhelést kellett elviselni minden ott dolgozó munkásnak, ráadásul egy havi bérük is nagyon alacsony volt. Még sem hagyhatta ott egyetlen munkás sem, hiszen más munkalehetőség nem igen adódott a környéken, a vándorlást pedig törvény tiltotta. 

Aida édesanyjával a falu leggazdagabb családjánál dolgozott cselédként sok más emberrel együtt. A ház úrnője szigorú volt, nagyon sok munkát szabott ki rájuk nap, mint nap a fizetség pedig ehhez mérten alacsony volt és nem is mindig pénzben kapták. Volt, hogy inkább ételt kaptak a szolgálok, aminek természetesen ugyanúgy örültek. Aida éppen felszolgálta az ebédet, mikor megremegett lába alatt a föld. Riadtan az ablakhoz rohant és figyelte a kint történő eseményeket, hiszen ő maga nem tudta mire vélni, hogy mi történt. Az üvegen keresztül látta, amint a nők futnak a földes utcában egyenesen a bánya irányába. 

Raymond! – jutott eszébe szerelmének az arca. A kezében tartott fatálca kiesett a kezéből és hatalmas csattanással a köre esett. A lányt ellenben ez egyáltalán nem érdekelte, sőt! Az sem, hogy ennek mi lesz a következménye. Kirohant a villából, olyan hevesen, hogy többször is majdnem elcsúszott. Hiába égett a tüdeje és fájt a lába meg sem állt a bányának a hatalmas két méternél magasabb rácsos kapujáig, ahol már rajta kívül több tízen voltak. Próbáltak bejutni a nagy vaskapun, de az nem nyílt ki, ezért nem volt más, mint hogy várniuk kellett. Aida fel alá kezdett járkálni, ezzel próbálva csillapítani a testében felgyülemlő idegességet. 
Az idő számára elvesztette fogalmát. Csak várt és várt, mikor egyszer az úton megjelent egy férfi kezében egy papírral. Egészen a kapuig sétált, de kívül nem ment azon. 
- Sajnálatos híreket kell közölnöm – kiáltotta érzelemmentes hangon. – Ma tizennyolc emberünk meghalt lent egy balesetben. 
Majd felsorolta a tizennyolc nevet. Aida szája némán mozgott, imát mormolt, hogy neki senki fontos rokona ne legyen a halottak között, de Isten nem hallgatta meg őt. Az utolsó két név a listán az édesapja és Raymond volt. 

Felállt a földről a hangszert pedig a kezébe vette. Kézfejével óvatosan megtörölte arcát, majd a hegedűt a vállához emelte és játszani kezdett. A hegedű felsírt kezei között. Sírt a halottakért, az özvegyekért és az országért, ahol talán soha nem lesz szabadság.

02 Novella - Emlékek a jelenben #3

Sziasztok!

Tudom, hogy az előző bejegyzésben azt írtam, hogy nem ennek a következő részét fogom hozni, na de akkor még nem számoltam azzal a fogadással, amit sikerült elvesztenem, ezért ma nekiültem és befejeztem. Ez most rövidebb lett, mint az eddigiek és talán kevésbé eseménydús, de a következő és egyben utolsó részben igyekszem egy olyan csavart belevinni, amire senki nem számít! 

Szeretném megköszönni az előző részhez érkezett két megjegyzést. Nagyon sokat jelent a véleményetek lányok! Nagyon köszönöm, hogy támogattok! Továbbá szeretném megköszönni a plusz egy feliratkozót és a hatszáz oldal megjelenítést. Nagyon nagy öröm számomra ezt látni!
Ehhez a részhez is nagyon szívesen fogadok véleményeket!
Jó olvasást hozzá!

Nem lesz könnyű, iszonyú nehéz lesz. Minden nap meg kell küzdenünk, de én erre vágyom, mert akarlak téged mindenestül, örökre, együtt, minden nap. - Szerelmünk lapjai c. filmből

3. rész

Hátradőltem a kanapén úgy, hogy fekvőhelyzetbe kerüljek. A papírdoboz még mindig az ölemben pihent, de képet már nem kerestem, hiszen ott volt a kezemben. A mosoly levakarhatatlanul ott ragyogott az arcomon, ahogy bámultan az újabb emlék szimbólumát. Hüvelykujjammal lassan és óvatosan végigsimítottam az egy szál vörös rózsán, amit magába foglalt a kép. Ez volt az első ajándékom tőle. 

Kiléptem a fehér ajtón, ami a szobámból nyílt egyenesen az, ahhoz tartozó erkélyre. Ujjaim lassan fonódtak a vas korlátra, még testem teljesen neki döntöttem. A linóleum, amin álltam kellemesen hűvös volt a talpamnak. A délutáni levegő meleg volt, még az árnyékban is, de mindez hidegen hagyott. Jó volt érezni a langyos szellőt a bőrömön, ami egyre inkább  vesztett a barnaságából. 
Tekintetem a távolba révedt, kerestem valami rendkívülit, valami oda nem illőt, valami olyat, ami hasonlíthat az én helyzetemhez, hiszen én sem vagyok idevaló. Napok óta nem találom a helyem, a saját családom idegennek érzem. Tulajdonképpen mást sem érzek legbelül csak ürességet, ami lassan, óvatosan felemészt. 
- Milla - hallottam meg magam mögül öcsém vékony hangját. 
 Az üvegajtó irányába fordultam, ahol ott állt ő. Íriszeibe nézve az izgatottságát láttam, száján egy apró mosoly terült el. 
- Mond, mit szeretnél? 
Boldog kifejezést varázsoltam arcomra, mint minden alkalommal mikor vele beszéltem. 
- Nagyapa azt mondta elvisz a Real Madrid edzésére és megkéri Ancelottit, hogy tanítson pár trükköt, ha ráveszlek arra, hogy velünk gyere - hangjából képtelen voltam nem kihallani a lelkesedését. 
- Szóval győzködni jöttél?   
Bólintott. Nem szólt egy szót sem, csak átható tekintetével nézett engem. Így álltunk néhány percig bámulva egymást, végül ajkaim közül egy mély sóhaj szökött ki.
- Mennyire szeretnéd? 
- Nagyon nagyon - vágta rá gondolkodás nélkül.
- Mennyi időm van? 
Kérdésem hallva örömében felkiáltott és a levegőbe öklözött. 
- Fél óra - fordított nekem hátat és ugrált ki a szobámból.
Elmosolyodtam. Örültem neki, hogy őt nem viselte meg a költözésünk, a hirtelen környezetváltozás. Régen, de most is gyakran beszélgetünk, és soha nem említette volna, hogy utálja Madridot, sőt! Folyton azt hangoztatta, hogy élvezi azt, hogy itt élünk.
 A készülődésre nem fordítottam sok időt. Lecseréltem eddigi ruháimat, egy fekete farmer rövidnadrágra és egy fehér ingre. Fekete tincseimet átfésültem, majd egy hajgumival összefogtam, odafigyelve, hogy egyetlen szál se lógjon ki belőle.  Sminkel sem bajlódtam sokáig, csak egy szempillaspirált és egy szemceruzát vettem használatba, amik segítettek kiemelni a szemem vonalát. Egy kis táskába bepakoltam a telefonom, pénztárcám, kulcsaim és a napszemüvegem. A fekete pántokat a vállamra helyeztem és ott hagytam a rendetlen szobámat. 

Lassan óvatosan sétáltam le a lépcsőn, bal kezem a tölgyfa korláton csúsztattam lefelé. Az utolsó lépcsőfok után könnyedén lépdeltem a konyhába, ahol szótlanul kikerültem édesanyámat, aki épp a tűzhely mellett állt és kevergetett valamit egy fém edényben. 
- Milla drágám ezt neked főztem - vidám hangjára összerezzentem. - Sokat fogytál az utóbbi időben. 
Nem tulajdonítottam szavainak jelentőséget, elengedtem őket a fülem mellett. Kinyitottam a hűtő fémes szürke színben pompázó ajtaját, kivettem belőle egy szénsavas és egy szénsavmentes ásványvizet. Kicibzároltam a táskámat és a két üveget belecsúsztattam. 
- Kicsim - éreztem meg anyám kezeit a könyökömön. - Nem eszel mielőtt elmentek?
Automatikusan elrántottam a kezem, közben hátráltam két lépést. 
- Edd meg azt, amit főztél! - állam felszegtem, úgy pillantottam az arcára. 
Szemeit lesütötte és beszívta alsó rúzsozott ajkát. 
- Meddig fogsz még büntetni? - motyogta alig halhatóan. 
- Nem jó kérdést tettél fel. 
Kisétáltam a konyhából, otthagyva megsemmisült édesanyámat. A cipős szekrényből elővettem a fekete félcipőmet, amit néhány mozdulattal a lábamra húztam. Mikor már az öltözékem teljes volt, elindultam a garázsba. 
Több autó is parkolt a garázsban, de nagyapa az edzőkomplesszumbe, mindig a fehér Audit használta. Az jármű mellé sétáltam és beültem a hátsó ülésre.

***

Gond nélkül sétáltunk be a Ciudad-ba, ahol nagyapa elvált tőlünk és elindult az öltözők irányába. Mi az öcsémmel kimentünk az edzőpályára. Rápillantottam testvéremre, akinek szemei csillogva fürkészték a pálya minden egyes szegletét. Megértettem őt, hiszen én is vágytam arra, hogy pályára léphessek és kergessem a labdát. Hiányzott a sok nevetés, a viták, a tettettet sérülések, a fáradság, amit e néhány óra tudott okozni. 

- Szerencsés vagy - csúszott ki halkan ajkaim közül. 

Rögtön rám kapta gyönyörű szemeit és együtt érzően elmosolyodott. 

- Hiányzik igaz? 

- Mindennél jobban - bólintottam óvatosan. - Bármit megadnék, hogy újra focizhassak. 

Vágyakozóan sóhajtottam. 

- Pár hónap múlva már focizhatsz - simított végig lassan a kezemen. 

Összeborzoltam a haját, nem akartam neki megmondani az igazat, hogy nem játszhatok többé, ha járni akarok. 

Kezemmel intettem a kispad felé, amit ő rögtön meg is értett. Odaszaladt és leült a gondosan újrafestett lécekre, hátát a támlának döntötte. 
Figyeltük, hogy kisebb nagyobb csoportokban a pályára sétálnak. Szürke Adidas melegítőnadrágot viseltek a hozzáillő szürke mezzel.  
- Nézd, ott van Juni - bökött meg finoman mutatóujjával Rodrigo. 
Megkerestem az említett kisfiút, aki épp akkor pillantott felénk és hevesen integetni kezdett. Futva indult felénk, én pedig elmosolyodtam édesapja aggódó arckifejezésén. Mikor az ifjabb Ronaldo ideért, rögtön lepacsizott az öcsémmel aztán hozzám lépett. 
- Csókolom. Nem zavarná, ha leülnék ide? - vékony hangja és szavai hallatán még nagyobb lett a mosolyom. 
- Ülj le nyugodtan és kérlek, ne magázz! Még apukádnál is jó pár évvel fiatalabb vagyok. 
Kacagva bólintott, majd helyet foglalt Rodrigo mellett. 
Az edzés hatalmas meglepetés volt számomra. Konkrét elképzelésem sem volt, hogy telhet ez egy nagy csapatnál, de látni is egy élmény volt. A hangulata hasonlított egy kisvárosi csapat edzéséhez, hiszen ahol csak tudtak ott beszólogattak egymásnak, amiből aztán egy gyerekes vita alakult ki és nevetésbe torkollott. Ami pedig még ennél is sokkal meglepőbb, hogy én is jól mulattam a hülyeségeiken, akárcsak a mellettem ülő két fiú. A tréning végeztével Ancelotti kettőt fújt a sípjába, de a játékosok nem mentek le a pályáról, hanem felénk igyekeztek. 
- Ügyes voltál apa - szaladt édesapja elé Junior. 
Cristiano megölelte a fiát, majd felkapta és megpörgette a magasban. Sokan azt gondolják, hogy Ronaldo csak egy érzéketlen gép, aki csak azért focizik, hogy pénzt szerezzen. Ezt a mai edzés után cáfolni tudom, hiszen láttam, ahogy mindent beleadott a feladatokba, de a csapat viccelődéseiből sem húzta ki magát. Ő is az egységes Real Madrid egy hajtó eleme volt és lesz is. 
- Milla - szólt Sergio kedvesen. - Jó látni mankó nélkül. 
- Jobban is érzem magam - biccentettem fejemmel óvatosan. 
- Ramosito - ért oda hozzánk a francia csatár és vaskos tenyerével jókorát sózott Sergio vállára. - Nem is mutatod be ezt a gyönyörű spanyol hölgyet? 
- Karim Benzema ő itt Milla Navarro és fordítva - legyintett lazán. 
Méregettem a franciát, de nem igazán tudtam mik lehetnek a szándékai. 
- Sohasem hallottam még a neved - grimaszolt. 
- Tudod nekem nincs milliókat érő lábam, sem pedig tehetségkutató műsorba illő hangom, sem modell alkatom és a színészi képességeim sem kiemelkedőek. 
- Azt mondod, hogy nem vagy híresség, mégis itt vagy. Hogyan? 
- Kapcsolatok Benzema - suttogtam franciául.
A védő és a csatár arcán megmutatkozó reakció kísértetiesen hasonlított egymásra. Sergio nagyokat pislogott és hitetlenül meredt rám, Karim ajkai ezen felül még el is nyíltak egymástól.
- Kérlek, csak azt ne mondjátok, hogy egy hülye kis libának néztetek! - fújtam ki ingerülten a levegőt. - Lehet, hogy egy merevítő van a lábamon. Lehet, hogy nincs annyi pénzem, amit nem tudok elkölteni, de az orvosi egyetemre jártam. 
- Egy percig sem gondoltunk ilyet - felelte rögtön Sergio. 
- Már ne is haragudj, de pont úgy nézel ki, mint aki egész nap a szobában ül és várja a szőke herceget - mondott ellent a védő szavainak Karim. 
Szavaitól hátratántorodtam, mintha a mellkasomhoz egy súlyos kalapácsot vágtak volna. Bármennyire is igyekeztem eltüntetni az elmúlt hét nyomait nem voltam rá képes. A szemem alatt a karikák ott éktelenkedtek, a bőröm vesztett barnaságából, de ez egyáltalán nem a csatár szavainak igazát jelentette. Egyszerűen nem jelenthették azt!
Felszegtem állam és dacos tekintettel pillantottam rá. 
- Akkor megyek vissza oda és várom a szőke herceget vörös rózsával! 
Kimért léptekkel elhaladtam mellettük. Talpam a pálya haragos zöld füvét érintette, mikor utolsó szavaikat még hallottam.
- Ezt jól megcsináltad haver! 

Sergio későbbi bevallása alapján Benzema adta neki azon az edzésen az ötletet a rózsával. Minden este ott volt az ajtóban egy szál vörös rózsa a szárán egy kis papírral, amibe mindig néhány kedves szót írt. Mikor pedig nemet mondtam az első randi meghívására, akkor másodjára ott kérdezte meg. 

 Léptek halk zaja hallatszott a lépcső felől, majd a nappali boltíves bejáratában megjelent Ő. Egy fekete alsónadrágot viselt, felsőtestén az izmokat és a tetoválásokat nem takarta semmi. Bizsergés futott végig a testem minden tagját, csak úgy, mint minden alkalommal mikor megpillantom és ez az érzés két hosszú év után sem múlt el.
Álmos tekintettel pillogott rám és egy laza kézmozdulattal beletúrt tincseibe, miközben egyre csak haladt felém. Leült mellém a kanapéra, erős karjait a derekam köré fonta, arcát a nyakamba temette.
- Utálok egyedül ébredni - mormogta és egy puszit lehelt a nyakamra. - Miért keltél fel?
- Tudod rám tört a nosztalgia és előkerestem néhány képet - feleltem néhány másodperc csend után.
- És nem gondolod, hogy mondjuk ezt nem hajnali fél kettőkor kellene? Szerintem tegyük ezt most le és gyere fel velem.
- Kérlek még egyetlen kép - suttogtam.
Kiemeltem a fényképet a dobozból úgy, hogy ő is lássa.
- Végre készen állok elmondani ennek a történetét!

Információk és új blog

Sziasztok!

Az első és legfontosabb dolog, ami le szeretnék írni, hogy sajnálom. Nem gondoltam, hogy ennyire nem lesz ihletem ahhoz, hogy befejezzem az Emlékek a jelenben c. novellasorozatomat. Pedig nagyon szeretném végre hozni a folytatást, de előreláthatóan nem tudom megmondani mikor kerül fel. Azt viszont megígérhetem, hogy hamarosan hozok egy novellát, ami egy igaz történetet fog feldolgozni, amit én nem éltem át, de szemtanúja lehettem neki és számomra nagyon megható volt. Szóval a lényeg, hogy hamarosan hozok egy újabb novellát. 

A másik fontos dolog, hogy nyitottam egy történetes blogot, amire felkerült az első rész. Két szemszögből fogom írni, a főszerepben pedig Karim Benzema és Daria Davon lesz. Mivel Benzema kapta az egyik főszerepet, ezért magától értetődik, hogy focista fanfiction lesz. Remélem egy páran benéztek majd és elmondjátok a véleményeteket. Itt tudjátok megnyitni: LINK

Hát mára ennyi lettem volna.

Bells Booth

 

02 Novella - Emlékek a jelenben #2

Szép estét!

Nagyon kemény hónap vagyok túl és nagyon örülök, hogy végre túlestem a február minden gondján. Annak pedig még jobban örülök, hogy végre meg tudtam írni ennek a novellának a második részét. Már most hozzám nőt ez a történet, viszont ezt a részt nem igazán érzem a legjobb munkám egyikének, de azt hiszem kitudtam fejteni minden gondolatomat, amit ide szántam. Remélem kapok néhány visszajelzést és, hogy tetszeni fog nektek! 

Szeretném megköszönni Catalina Sánchez-nek és Dorothy Cyrus-nak a két megjegyzést a novella első része alá. Nagyon jól estek a szavaitok! Továbbá szeretném megköszönni az újabb két feliratkozót. Nagyon nagy örömet okoztatok nekem ezzel. Legvégül pedig szeretném megköszönni, hogy az oldalmegjelenítések száma 1000 fölé lépett.
Ide már csak az maradt, hogy nagyon jó olvasást kívánok nektek ehhez is.
Bells Booth

Belső értékeik miatt kedveljük, de hibáik miatt szeretjük az embereket. -

Hellboy c. filmből

2. Rész

Kezeimmel tovább kutattam a dobozban. Konkrét célom volt, hogy melyik képet keresem, de képtelen voltam nem megállni egy-egy képnél és többet időzni felette. Bizonyított tény, hogy az ember élete során változik, mind külsőleg, mind belsőleg. Erre most jöttem csak rá igazán, hiszen volt olyan kép, ahol a hajam rövid volt, míg én enyhén molett. Máshol pedig hosszú melírozott hajjal, vékony alkattal mosolyogtam bele a kamerába. Az egyik ilyen képet visszatéve, akadt a kezembe az a bizonyos kép. Szemeim vörösek voltak, orrom piros volt a sok orrfújástól, még is ez egy újabb fontos mérföldkő volt az életemben.

A bokámba nyilalló fájdalommal  lépdeltem le a lépcsőn, de már nem tulajdonítottam neki jelentőséget. A hetek alatt hozzászoktam és szinte már jó ismerősként üdvözöltem. Egy megkönnyebbült, ám de valahol még is egy fáradt sóhaj hagyta el ajkaimat. Sétálni akartam menni, távol akartam lenni ettől a háztól és az összes hazugságától. 

- Hová hová kisasszony? - csendült a hang a hátam mögül, miközben épp óvatosan felhúztam a cipőmet a rossz lábamra. 

- El - hanyag vállrándítással koronáztam meg semmitmondó válaszom. 

- És az még is pontosan hol van? 

Rápillantottam. Arcán az izmok megfeszültek, szemében a számonkérés szikrái villantak. 

- Semmi közöd hozzá! - állam megemeltem, szemeim összeszűkítettem. 

- Oh, Milla, nagyon is sok közöm van hozzá, hiszen az anyád vagyok! - ekkor már az ő hangja is egy oktávval feljebb csengett. 

Leírhatatlan düh vette át testem fölött az uralmat. Nem bírtam megájt szabni szavaimnak, de nem is akartam. Nem tudtam tovább lenyelni, az elmúlt hetek és hónapok eseményeit. A türelmem elfogyott.

- Te nevezed magad anyának? Te, aki hazudik, és ezzel egymásnak uszít embereket. Esténként képes voltál lelépni, hogy egy milliomos, oh, nem bocsánat. Milliárdos pasival dugni, mert neked már nem volt elég apa pénze. Közben le sem szartad, hogy Hugonak talán szüksége lett volna az anyjára, aki segít neki házit írni, vagy akivel filmet nézhet, vagy épp  aki arra sarkalja, hogy igen is tanuljon. Tudod nekem is szükségem lett volna rád - könnybe lábadt a szemem. - De neked sem a férjed nem volt fontos, sem pedig a gyerekeid. Neked csak az a rohadt pénz számított, de lebuktál apa előtt és a pali, előtt is. Megérte a semmiért szétbaszni a családunk? - kiáltottam ingerülten és legbelül megkönnyebbültem, hiszen végre valahára kiadhattam magamból. 

A mondandóm közepén csatlakozott hozzánk a nagyanyám, aki most anyám mellett állt, szorította a kezét és szavakkal próbálta csitítani a rajta eluralkodó zokogást. Az én szememből is kigördült egy könnycsepp, amit a kézfejemmel rögtön le is töröltem, majd ismét megszólaltam. 

- Azt hiszed, mert bőgsz itt meg foglak sajnálni? Te már a sajnálatra sem vagy méltó az én szememben! 

- Milla! - kiáltott rám a nagyanyám dühtől izzó szemmel. 

Magához ölelte anyámat, akinek a testét a zokogás még erősebben rázta. 

- Védd őt! Úgy van, te, aki egy eltartott nő vagy. Ha a nagyapának nem lenne ennyi pénze te is olyan lennél, mint ő? - böktem a fejemmel édesanyám felé. 

A szája elé kapta a kezét, majd csalódottan megrázta a fejét. 

- Megváltoztál Londonban és nem a javadra. 

Ujjaimmal már lenyomtam az ajtó kilincsét és résnyire ki is nyitottam azt, de visszapillantottam rá. 

- Tudod, egy idő után alkalmazkodni kell, ahhoz, ami van. Nekem az jutott, hogy foglalkozzak anyám helyet az öcsémmel és egy hibája miatt ott hagyjam az egyetemet és ezzel az össze elképzelésem romba dőljön. De végül is én voltam a hülye, hiszen ha több pénzt takarítottam volna meg, akkor nem itt lennék. 

Kiléptem az ajtón, majd egy lendületes mozdulattal becsuktam magam mögött. 

 *

Órákig bolyongtam a városban cél tudatlanul, a gondolataimmal, a csalódottságommal és a dühömmel. Utáltam itt lenni. A nagyszüleimnél, a városban, úgy egyáltalán az országban. Hiányzott Anglia esős napjai és a régi életem, de ezt a mai vitánkból ítélve soha nem fogom már visszakapni. Grimasszal az arcomon vettem tudomásul a tényeket és azt is, hogy a bokámat ismételten túlterheltem. Az orvos a lelkemre kötötte, hogy csak akkor veszi le róla a gipszet, ha nem erőltetem túl, ami azt jelenti, hogy nem teszek hosszú sétákat és nem is futok, vagy sportolok. 
Bebicegtem a kis parkba, ami a nagy lakóházak között feküdt elzárva, magányosan. Leültem egy padra, aminek a felületéről a zöld festék erősen lekopott már. Felhúztam a bal lábam és lecsatoltam róla a szorítót, hogy még erősebben rácsatoljam. Könnyedén visszaengedtem a lábam a másik mellé, majd hátradőltem és lehunytam a szemem. Valahol Madrid külvárosában lehettem, hiszen közlekedés zajai nem hallottak ide. A park maga volt a nyugalom és a békesség. Mélyeket kortyoltam a levegőből, ami először tiszta és friss volt, de aztán az alkohol bűze eltorzította azt. Szemeim rögtön kipattantak és megpillantottam a szag forrását. Az ittas férfi, akinek a haja sötétbarna volt, szemei alatt karikák húzódtak, arcát ráncok fedték, egyenesen az arcomba vigyorgott sárga fogaival. Egy pillanatra kiszorult a levegő a tüdőmből, és a szívverésem kihagyott egy ütemet a rémülettől, ami akkor rám tört. 
- Mi... miben segíthetek? - dadogtam zavartan, a legjobb modoromat elővéve. 
Nem felelt, csak dülöngélve tett előre pár lépést, majd leült közvetlenül mellém, majd kortyolt egyet a kezében lévő sörösüvegből, majd felém fordult. A kezét átdobta a vállamon, amit én automatikusan ellöktem onnan és felálltam volna már, de a csuklóm után kapott, amit erősen megszorított, majd durván visszarántott a padra. A csuklómon égett a bőr, a hátam pedig sajgott a hirtelen ütközéstől a pad támlájával. 
- Mit szólnál, ha játszanánk egyet csillagom? - hajolt közelebb. 
Leheletétől megfájdult a fejem. 
- Eresszen el - sziszegtem, miközben kapálóztam. 
Próbáltam megrúgni, megütni, vagy akár megkarmolni, de lefogta a kezeimet és fölém mászott. 
- Ha nem ficánkolsz, akkor nem is fog fájni - nyögte, majd nekem préselte a csípőjét. 
- Eresszen el! Segítség! - sikítottam torkom szakadtából és rimánkodtam magamban, hogy valaki meghallja, vagy járjon erre. 
Tenyere az arcomon csattant, amitől könny szökött a szemembe. Mocorogtam, ki akartam szabadulni karjai közül, de ezzel csak azt értem el, hogy  még erősebben szorított. 
- Meg ne próbáld még egyszer te kis kurva, vagy úgy megduglak, hogy nem fogsz tudni arrébb menni - morogta a fülembe ingerülten.

Kezeim a pólóm alá vándoroltak egyenesen a mellemig, amiket erősen megmarkolt, majd ajkait az enyémnek nyomta. Megpróbáltam rázni a fejem, de a jobb kezével a hajam után kapott, amit hátrahúzott és úgy tartotta a fejem. A hirtelen fájdalomtól szétnyíltak ajkaim és rögtön átdugta a nyelvét a számba. Gyomromban a hányinger érzése megjelent undorító nyálától, ami a számba jutott. Végső elkeseredésemben próbáltam kiszabadítani a kezem az én mellkasom és az ő mellkasa közül, de még erősebben nyomta a testét hozzám, így esélyem sem volt. Nekem nyomta a csípőjét és megéreztem merev férfiasságát és a zokogás elemei erővel tört rám. Tudtam, hogy nem vagyok arra képes, hogy elmeneküljek, vagy, hogy segítséget hívjak. Nem tehettem mást, mint zokogtam. Lelkiekben próbáltam felkészülni az elkövetkezendő percek eseményeire, de ahogy lejátszottam a fejemben, még inkább folytak a könnyeim. 
Nem tudtam mennyi idő telt el, számomra akkor az idő elvesztette a jelentését, mikor a férfi ajkaim nem tapadtak agresszívan az enyémhez és a teste nem nehezedett az enyémre. Felpillantottam és egy fiatal talán húszas éveiben járó férfit vettem észre, amint a férfi karját szorította. 
- Elég lesz mára apa - csendült fel ingerült még is dallamos hangja a park csendjében.

- Te nekem csak ne mond, meg mit csináljak! - csattant a hangja az idősebbnek. 
A fiatal rá sem hederített, hanem felém fordult, szemében meglepetés egy szikrája csillant, hogy még ott ülök és nem rohantam el, de bármennyire is akartam, nem voltam rá képes. A sokkos állapot teljesen átvette a testem felett az irányítást. 
- Kislány - szólított meg. - Egy jó tanács. Ha teheted, kerüld el ezt a környéket. Itt csak akkor lehet túlélni, ha beleszülettél. 
Sóhajtott, majd hátat fordított és a morgolódó édesapját magával rángatta, de a zokogásomat ez sem csillapíthatta. Végigpillantottam a végtagjaimon és elmondhatatlanul mocskosnak éreztem magam. Undorodtam bőröm minden egyes négyzetcentiméterétől, ahol ajkai hozzám értek. 
Aztán egy hirtelen ötlettel vezérelve felpattantam és elkezdtem rohanni arra, amerről jöttem. Könnyim elhomályosították a látásomat, de nem érdekelt. Átrohantam úttesteken, ahol nem egyszer, majdnem elüttettem magam, de valami csoda folytán, vagy csupán csak a vak véletlen miatt nem okoztam balesetet. Csak akkor álltam meg, mikor a lábaim már nem bírták tovább, akkor a földre csuklottam, mint valami rongybaba. A bokám őrületesen lüktetett, amikor megpróbáltam megmozdítani akkor pedig még jobban fájt, ami egyet jelentett; a szalag a lábamban ismételten elszakadt. A bal lábamat kinyújtva hagytam, még a jobbat felhúztam és átkaroltam. 
Telefon.
Villant át az agyamon hirtelen. Kezeimmel ösztönösen a zsebeimhez nyúltam, de nem éreztem sehol sem. Ekkor jöttem rá, hogy a töltőn felejtettem otthon. Dühösen csaptam a homlokomra és egy szó villant át az agyamon: idióta.

Ültem a kék háztömb tövében a hideg betonon a madridi naplementében, először sírva, aztán már csak csalódottan és megtörten. Az emberek előttem könnyeden elsétáltak rám sem hederítettek, csak néha valaki méltatott egy dühös vagy szánakozó pillantással. Természetesnek vették, hogy ott ülök a földön, amin nem lepődtem meg. Londonban én is láttam rengeteg fiatalt, aki egy fogadás, vagy poén kedvéből leült az utcára és kéregetni kezdett. Köztük és köztem annyi volt a különbség, hogy én nem könyörögtem alamizsnáért, sem pedig segítségért, pedig az lett volna a legjobb, akkor már régen nem itt lettem volna. De belül egy érzés megakadályozott, ami nem volt más, mint a büszkeségem. Sokan vágták már a fejemhez, hogy a büszkeségem még egyszer bajba sodor és tudtam jól, hogy igazuk lesz. Tudtam, hogy ideje lenne, hogy változtassak ezen, még sem tettem. Csak ültem a földön, mint egy csöves.  
- Kedvesem - hallottam meg egy vékony, ámde még is kedves hangot. - Segíthetek valamiben? 
Felpillantottam az előttem állóra, aki egy alacsony meggörbült hátú, idős asszony volt. Fekete szoknyát viselt, egy sötétlila felsővel és egy papuccsal párosítva. Kedvesen rám mosolygott, és ettől legszívesebben ismét sírva fakadtam volna. A mai világban úgy tűnik, hogy az idősek a legsegítőkészebbek, de nekik nem igazán segít senki. Ez pedig nem korrekt. Egyáltalán nem. 
- Úgy tűnik elszakadt a bokámban egy szalag - motyogtam, miközben igyekeztem nem feltűnően másfelé pillantani. 
Nem voltam képes a szemébe nézni, aminek egy oka volt: bántottam már egy idős embert. Nagyot nyeltem és elszégyelltem magam. Képtelen voltam nem arra az öreg hölgyre gondolni, akit Londonban egy metrón fellöktem, mert az akkori baráti társaságomban ezt teljesen evidensnek találták. 
- Akkor kihívjuk a mentőket - simított végig óvatosan a fejemen. - Nem lesz semmi baj. 
Előkotorta a karján lévő csíkos bevásárló táskából a telefonját, ami ellent mondott a mai divatnak, hiszen még gombok voltak rajta, és arról rögtön tárcsázott is. 

A mentők nem sokkal később megérkeztek és a néni megvárta velem. Igaz, hogy nem szóltunk egymáshoz semmit, de ott maradt velem, és még akkor is ott volt, mikor a mentősök feltettek egy hordágyra és betettek a kocsiba. Beszállt mellém az egyik, a másik pedig ránk csukta az ajtót. Körbepillantottam az autóban, ami jól volt szerelve különböző eszközökkel, amire szükség is van, ha egy komolyabb vészhelyzethez riasztják őket. A fiatal férfi, aki harmincas évei elején járhatott odaállt mellém, kisöpört egy barna tincset a hosszúkás fakó arcából, majd rám pillantott. 

- Ha jól látom nem először szakadt el a szalag a lábában - nem is kérdés volt. Inkább megállapítás.

- Másfél hete vették le róla a gipszet - biccentettem óvatosan. 

Tekintetével végigpásztázta a testem, és íriszei megakadtak a csuklómat körülölelő lilás kékes zúzódásokon. 

- A csuklójával mi történt? 

Fejemet másik irányba fordítottam, hogy ne lássa a szememben felgyülemlő könnyeket. 

- Nem szeretnék róla beszélni - sziszegtem elfúló hangon. 

- Ha testileg bántalmazták arról tudnunk kell! - erősködött tovább. 

Kezeim ökölbe szorultak, körmeim a tenyerembe vájtak. Heves mozdulattal fordítottam felé a fejem, szemeimet összeszűkítettem, úgy adtam neki választ. 

- Majdnem megerőszakoltak. Na így már jó? 

Bólintott egyet, majd nem szólt többet hozzám, hanem csak egész úton ott állt mellettem. 

Az autó egy rövid idő elteltével lassított, majd megállt. A mentő ajtaja nyílt, engem pedig gyorsan  kiemeltek belőle. Szapora léptekkel haladtak előre miközben toltak maguk mellett. Az ajtónál a mozgásérzékelő észrevette, hogy jövünk, így rögtön utat engedett nekünk. Az épület földszintjén voltunk, ahol a porta helyezkedett el a sürgősségi lent, ahova engem is vittek. Miközben toltak az úti célom felé megpillantottam egy előlünk félre álló alakban néhány ismerős vonást. Hosszabbra hagyott szakáll, oldalra zselézett haj. 
- Sergio Ramos! - kiáltottam fel, amint rájöttem a névre. 
A viselője rögtön felém kapta a szemét és méregetni kezdett, de nem szólt semmit. Engem pedig tovább toltak egyenesen a nővér pultig, ahol már egy orvos várt rám. A mentősök elmondták neki a diagnózist a bokámról, akár csak a lila folt okát a kezemen, onnan pedig tovább mentem egy vizsgálóba. 

*

Két órával később gipszel a lábamon, piros mankókra támaszkodva léptem ki a kórterem ajtaján, mellettem párhuzamosan pedig az orvosom haladt, ugyanolyan lassú ütembe, mint én, nehogy véletlen elcsússzak. A mankó monoton szabályos kopogás végigkísérte utunkat a váróba, ahol édesanyám, a nagyapám és legnagyobb meglepetésemre Sergio Ramos ült. 
- Kicsim - pattant fel rögtön anya a zöld székről, amelyen eddig ült. 
Hangja fáradt volt és riadt. 
Megráztam a fejem és ösztönösen magam elé emeltem volna a kezem, de a mankó megakadályozott ebben. Viszont nem értette a célzást és tovább lépdelt felém.
- Ne - préseltem ki a fogaim között, erre pedig megtorpant. 
Könny szökött a szemébe, de nem tudtam sajnálni. Legbelül még mindig elmondhatatlanul dühös voltam rá. Miatta van minden. Egyszer sem szakadt volna el a lábam a szalag, nem próbáltak volna megerőszakolni sem, ha ő neki nem csak a saját jóléte lenne fontos. Elbicegtem mellette, miközben az orvos hozzálépett, kezébe adta a zárójelentésem és elmondta mire kell figyelni. Én pedig Ramos és a nagyapám előtt álltam meg, akik épp valami őrülten fontos dolgot vitattak meg halkan. Hangosan megköszörültem a torkom, mire mindkettejük feje rögtön felém fordult.
- Nagyapa válthatnék néhány szót Ramossal? - pillantok rá jelentőségteljesen. 
Először csak furcsán pillantott rám, majd pedig a spanyol hátvédre, de végül egy mély sóhaj kíséretében bólintott, majd felállt. Végigsimított a bal karomon, majd elsétált anyám mellé.
- Mit szeretne tőlem Spanyolország legnagyobb primadonnája? - emelte fel kíváncsian jobb szemöldökét, ajkain pedig egy gúnyos mosoly jelent meg. 
Fogaim a nyelvembe vájtak olyan erősen, hogy a vér is kiserkedt belőle. Láttam a szemében, hogy mennyire élvezi a helyzetet, hiszen most én jöttem hozzá megalázkodva. 
- Először is bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésem miatt a vacsorán. A haragom nem ellened irányult. Mondhatni rosszkor voltál rossz helyen - ejtettem ki könnyedén. 
A gúnyos mosoly még mindig arcát díszítette, ami engem mindennél jobban bosszantott. 
- Nem hittelek olyan típusnak, aki képes bocsánatot kérni.
Ennél a mondatnál telt be teljen a pohár. Összeszűkített pupillákkal pillantottam rá, majd hátat fordítottam neki. Nem az a típus vagyok, aki egy könnyen belátja a hibáit és, ha odamegyek a másik félhez bocsánatot kérni, pont nem azt várom tőle, hogy elkezd cseszegetni. Jobban belegondolva, viszont az ő reakciója is megérthető, hiszen mégis csak ő a megbántott. 
- Hé - simította nagy és meleg tenyerét a vállamra. 
Megállt és megvártam még elém lépdelt, aztán borostás arcára emeltem a tekintetemet. Szeme mellett nevetőráncok húzódtak, ami tagadhatatlanul jól állt neki. Íriszei csupa kedvességet sugároztak.
- Te ne haragudj az előbbiért. Kíváncsi voltam, hogyan fogsz reagálni.
Homlokomon az értetlenség ráncai jelentek meg. Végül csak ennyit mondtam:
- Felejtsük el.
Válaszul pedig csupán csak egy bólintást és egy kedves mosolyt kaptam. 

Nem is tudom mi vezérelt akkor a kórházban, hogy odamentem hozzá, hogy bocsánatot kérjek. Akkoriban az egóm nagyobb volt és azt a szót, hogy bocsánat nagyon ritkán ejtettem ki ajkaimon. Talán a Sors volt az, amely ezt a döntésem előre megírta. Őszintén nem tudom, de még sem bánom, hogy így alakult, mert ha ott nem úgy döntök, akkor talán most sem tartanánk itt. 

02 Novella - Emlékek a jelenben

Sziasztok!

Elkészültem egy újabb novellának az első részével. Igen, úgy döntöttem, hogy több részre fogom bontani ezt a novellát, mert attól félek, hogy talán túl hosszú lenne a vég kifejlett. A novellában az egyik főszerepet Sergio Ramos kapta meg, ebből pedig azt hiszem, hogy mindenki rájött, hogy egy fanfictiont olvashat majd lejjebb. 

Meg szeretném említeni Kertész Kinga nevét, aki támogatott és támogat is a véleményeivel, amik nélkül lehet ez a történet sem született volna meg. Nagyon szépen köszönöm neked a sok segítséget!

Továbbá szeretném megköszönni annak a két feliratkozónak, aki bizalmat szavazott nekem. Elmondhatatlanul hálás vagyok nektek és Szabó Virágnak is a véleményéért. Neked is nagyon köszönöm!
Na, most már nem maradt más, mint hogy azt mondjam:
Jó olvasást kívánok hozzá!

Bells Booth

Semmiért sem adnám az együtt töltött időt. Az ember a megélt tapasztalat, semmi más. Mellesleg a legjobb dolgok az életben merő tévedések. 

A felejtés bére c. filmből

1. Rész

Ujjaim finoman fonódtak a piros bögre köré. Óvatosan ajkaimhoz emeltem és kortyoltam a benne levő forró csokoládéból. A mámorítóan édes érzés ott hagyta nyomát számban. Testemet jóleső forróság öntötte el, ahogy végigfolyt a nyelőcsövemen. A bögrét a velem szemben álló üveg asztalra tettem, majd kényelmesen elhelyezkedtem a fehér bőr kanapén. Az eddig földön heverő papírdobozhoz nyúltam. A papír már megsárgult és megfeketedett a sok kosztól, ami eddig a pincében lepte. A tetején lévő port lefújtam onnan, majd óvatosan, mintha üveg lenne leemeltem azt. Földre ejtettem a tetejét, amit egy halk puffanás kísért, de tekintetem nem vettem le a doboz tartalmáról. A doboz belseje képekkel volt teli, amik életem legfontosabb pillanatait ábrázolta, habár ezt évekkel később értettem meg igazán. Mikor eltettem ezt a dobozt a pincébe a képek még időrendi sorrendben voltak, mostanra már össze vissza keveredtek. Voltak köztük óvodás, általános iskolás és gimnazista képek is. Kiemeltem egyet a sok közül, ami az általános iskolás ballagásomat kapta lencse végre. Ajkaimon apró mosoly jelent meg régi énem láttán. Akkor még fekete hajam éppen a vállamig ért, ma meg már a hátam közepéig engedtem, hogy nőjön. Azt a kevés súlyfelesleget, amivel akkor küszködtem, mostanra sikerült megszabadulnom. Arcom azóta egy kicsit hosszúkásabb lett és az a szörnyű frufru is eltűnt, ami a homlokomon lévő rengeteg pattanást takarta el. Visszatettem a dobozba, majd találomra egy újabb kép után nyúltam. A következő, ami a kezembe akadt két éve készült életem talán legfontosabb napján.

Dühösen és hitetlenül meredtem a tükörképemre. A fekete ruha, amit viseltem combközig ért és folyton azt a késztetést éreztem, hogy lejjebb és lejjebb húzzam, mert igencsak rövidnek találtam.  Az anyaga a testemre tapadt, pántot nem varrtak rá. Sajnos. Hajam lokniba kényszerült és úgy omlott a vállamra. Arcomon alapozó, tüntette el a bőrhibákat. Szempillaspirállal kifestettem a szempilláimat, szemceruzával pedig kiemeltem a szemem vonalát. Ajkaimra vörös rúzs helyett csupán csak egy kis szájfényt kentem és ezzel valószínűleg anyám haragját is kivívom, majd mikor meglát. 

Az ajtó felől halk kopogás hallatszott. A választ meg sem várva nyílt az ajtó és az öcsém lépett be rajta, kezében egy nyakkendővel, arcán egy fancsali grimasszal.  

- Segítenél? - nyújtotta felém a selyem anyagot. 

Kivettem a kezéből, majd néhány óvatos mozdulattal a nyaka köré kötöttem. Elégedetten szemléltem a munkámat, hiszen minden centimétere úgy állt, ahogy kellett neki. 

- Köszönöm - biccentett óvatosan a fejével. - Egyébként jól nézel ki. 

- Kösz öcsi - bokszoltam finoman a vállába. Bárcsak én is szépnek érezném magam!

- Menjünk, mert anyától azt hallgatjuk, hogy: hol voltatok már eddig? - vékonyította el hangját, igyekezve anyát utánozni, de nem igazán sikerült neki. 

- Menjünk - helyeseltem. 

A bevetetlen ágyamhoz léptem, ahol a fekete kis táskám pihent, benne a telefonommal, némi sminkkel és papírzsebkendővel. Mellette volt a kék színű, egyszerű merevítő, amit a bokámra csatoltam. A kis táskát a vállamra vettem, majd az öcsém felé indultam és vele együtt kisétáltam a szobából.

***

 A tűsarkúm hangosan kopogott, miközben öcsémmel az oldalamon siettem az ellőttünk magasodó épület irányába, amelynek ablakain már kiszűrődtek a lámpák fényei. Előttünk a nagyapám, a nagyanyám és az anyám haladt, makulátlan öltözékben. Anyámon tökéletes fehér ruha virított a madridi éjszakában, arcán úgyszintén tökéletes sminkkel és az ő lábát is egy ugyanolyan tűsarkú díszítette, mint az enyémet. A nagyanyámon egy fekete kosztüm, ami máson nem is állhatott volna jobban, mint rajta. Arca már-már csillogott a lámpafényben a sok alapozótól és csak úgy, mint a miénken, az ő lábán is magassarkú volt. A nagyapám egy vadonatúj, direkt erre az alkalomra varratott öltönyt viselt, hozzá illő lakcipővel. 

Az épület bejáratánál két izmos fekete szmokingba öltözött férfi állt. Nadrágövük fel volt szerelve pisztollyal, egy vokitokival és még egy gumibotot is felfedezni véltem rajta. Kezemen libabőr jelent a gondolattól, hogy miket tehetnek egy emberrel. 

- Jó estét Senor Pérez! - köszöntötték a nagyapámat majdnem egyszerre, majd a jobb oldalai folytatta. - Jó szórakozást az este további részében! 

Ajkaim óvatosan egy gúnyos mosolyra húzódtak. Talpnyalók.

- Köszönjük - felelte gondolkodás nélkül nagyapa, majd tovább indult. 

Miközben én haladtam el mellettük, szemeim a földet fürkészték. Nem volt bátorságom őket nézni.  

Ahogy beléptem az ajtón el kellett fordulni rögtön balra és akkor jutottunk el abba a terembe, ahol a rendezvény megszervezésre került. Hosszú asztalsorok sorakoztak egymás mellett, de a főasztalnak szánt asztalsort nem hosszában helyezték el, hanem vízszintesen, így mindenkire ráláttak az ott ülök. Ezzel az az egy probléma volt, hogy a jelek szerint nekem is annál az asztalnál kell ülnöm. Mások számára igen meglepőd módon, én nem szeretek a középpontban lenni. Mindig is utáltam, mikor árgus tekintettel figyelték az emberek, hogy mikor hibázok, és ebből mikor tudnak majd egy alaptalan pletykát kreálni.

Leültem arra a székre, amelyikre egy apró papírdarab volt elhelyezve az én nevemmel. Ez a szék pedig igencsak az asztal közepén volt elhelyezve. Fájdalmas sóhaj szökött ki az ajkaim közül. Fájtak a lábaimban az elszakadt szalagok és féltem mit fog hozni az elkövetkezendő pár óra.

- Ki ül melletted? - húzta ki a bal oldalamon a széket az öcsém, majd ráült. 

Oldalra pillantottam. Mikor leolvastam a nevet a cetliről, éreztem, hogy kifut a vér az arcomból, a tenyerem pedig hirtelen izzadni kezdett.

- Sergio Ramos - préseltem ki ajkaim közül. 

Csak én lehetek ilyen szerencsétlen. A csapat bármelyik szponzora itt ülhetne mellettem, de nem. Nekem pont Ramos mellett kell ülnöm, aki nem mellesleg a példaképem a fociban. 

- Jól vagy? - bökött finoman oldalba. - Nagyon elsápadtál. Csak nem Ramos miatt? Hiszen Ő az, akitől annyit tanultál! 

Nem mondod öcsi!

- Ez a probléma - kezdtem el tördelni ujjaimat. - Pont úgy ismersz engem, mint aki egy ilyen helyzetben nem csinál hülyét magából? - tettem fel a számomra legfontosabb kérdést, kissé hisztérikusan.

Nevetve megrázta a fejét. 

***

A percek lassan tovaszálltak és a teremben egyre több ember ácsorgott beszélgetve egy-egy számukra ismerős arccal. Ebből adódóan az eddig még majdnem üres terem lassan megtelt élettel. Mindenki elegánsan öltözött volt, a férfiak öltönyben, a női kísérőjük pedig egy gyönyörű ruhában díszelgett mellettük. Jól mulatott mindenki, hiszen a nevetés mindig hallható volt a teremben. Még a saját családom is jobban szórakozott, mint én. A nagyapám nagyanyámmal együtt a "kötelező" köröket rótta, mint főszervező és mindenkivel váltott pár szót. Az anyám vele nagyjából egyidős férfivel flörtölgetett. Csavargatta a haját, csábosan pislogott és folyton mosolygott. Legszívesebben hánytam volna a viselkedésétől. Az öcsém pedig Ronaldo fiával beszélgetett. Igaz, hogy fiatalabb volt nála az ifjabb Cristiano, de ez a nagyapámat nem érdekelte ezért egy kis noszogatás után végül sikerült bemutatni egymásnak őket és a jelek szerint jól megértették egymást. Csak én voltam annyira esetlen, hogy az asztalnál üljek és nézzek ki a fejemből. Ezt pedig egyre kínosabbnak éreztem, ezért felálltam, mire a bokámba olyan fájdalom hasított, mintha kést döftek volna bele. Könnyek szöktek a szemembe, de néhány pislogással eltüntettem őket és rendeztem vonásaim. Elindultam az italos pult irányába. Az első pár lépésnél úgy éreztem, mintha tűz égetné a bal bokám. De ez olyan, mintha összetörik a szívedet. Egy ideig fáj, de utána megszokod a fájdalmat, az pedig lassan elmúlik, vagy tovább kísérti az életedet és kénytelen vagy megtanulni vele továbbélni. Tehát mire a célomhoz értem, már megszoktam az égető fájdalmat. 
- Jó estét! - köszöntem illedelmesen. - Két pohár whiskyt kérnék.
- Elmúltál már tizennyolc? - húzza fel értetlenül jobb szemöldökét az őszülő hajú, borostás arcú férfi, aki az italos pultnál kiszolgált. 
Finoman az alsó ajkamba haraptam, nehogy véletlenül olyat mondjak, amit később még megbánnék.
- Természetesen! - feleltem enyhén sértett hangnemben, fejemmel pedig bólintottam, hogy nyomatékosítsam mondandóm. 
A pultos csak megrántotta a vállat, majd két pohárba öntött ki nekem a kért italból. Pillanatok múlva a pulton volt a két teli üvegpohár. Előkerestem annyi pénzt a táskámból, amennyit kért, majd a kezébe adtam. Kezembe vettem az italokat, majd a terasz felé indultam. Kikerültem néhány velem szembe jövő embert, majd kiléptem a kellemes nyári madridi éjszakába. A terasz egy kis udvarra nézett, aminek a közepén egy gyönyörű nagy akácfa állt. Leültem a négy asztal közül az egyikhez, a poharakat óvatosan egymás mellé letettem. Felpillantottam az égre, ahol a Göncölszekér csillagai jól kivehetőek voltak. Könnyek gyűltek a szemembe a hirtelen rám törő emlékektől. 
Emlékeimben még elevenen élt, ahogyan tavaly London főterén egy kivetítőn néztük az EB döntőjét a legjobb barátnőmmel és még több millió emberrel. Az ég ugyanilyen tiszta volt, a Göncölszekeret akkor is láttuk. Kipattant a fejéből a zseniális ötlet, miszerint, ahány csillag alkotja a Göncölszekeret, a spanyolok annyi gólt fognak lőni. Végül, mikor lefújták a meccset 4:0-ra, nem érdekelte egyikünket sem, hogy nem 7:0 lett az eredmény, hanem könnyes szemmel sikítottunk fel örömünkben. 
Tekintetem a poharakra vezettem. Hiányzott London. Hiányoztak a barátaim, de leginkább a régi életem hiányzott! Kezembe vettem az egyik poharat és könnyedén magamba öntöttem, nem törődve azzal, hogy anya a lelkemre kötötte, hogy ne igyak semmit. Bennem volt, az a bizonyos "csak azért is" érzés. Az alkohol végigmarta a nyelőcsövem, de utána kellemes melegség öntött el. Az íze kesernyés volt, de még is kellemes. 
- Elnézést - szólalt meg mögöttem egy enyhén rekedtes hang. - Maga Nilla Navarro?
Ösztönösen hátrakaptam a fejem, és akkor azt a személy pillantottam meg, akire egyáltalán nem számítottam. Sergio Ramos. Fekete öltönyt viselt, fehér inggel, nyakán pedig csokornyakkendő díszelgett. Haja tökéletesen be volt állítva, arcáról a szakált borostára cserélte. Valószínűleg elpirultam volna a látványától, de nem tudtam túllépni azon, hogy nem volt képes megjegyezni a nevem, pedig valószínűleg néhány perccel ezelőtt tisztán elmondták neki. 
- Itt Nillát nem ismerek, csak Millát - a hangomból nem lehetett nem kihallani a gúnyt.
- Elnézést - vakarta meg zavartan a tarkóját. - Senor Pérez küldött, hogy szóljak, hogy a vacsorát mindjárt tálalják. 
- Ez hát a Reál Madrid kapitánya? Egy szolga, akinek ha fütyülnek, rögtön ugrik? - nem tudtam megálljt szabni magamnak, a szavak elhagyták ajkaim. 
Sergio arcán az izmok megfeszültek, szemében sértődöttség csillant.
- Ez hát Florientino Pérez unokája? Egy iszákos kis fruska? - szavai kemények voltak, de jól tudtam, hogy megérdemlem. Szemet szemért. 
Hátat fordított nekem, én pedig meggondolatlanul utána szóltam:
- Inkább egy alkoholista, mint egy seggnyaló kutya. 
Egy pillanat eréig megtorpant, de nem fordult vissza. Kezei ökölbe szorultak, még sem szólt semmit. Tovább lépdelt egyenesen be az épületbe.

Szám egy apró mosolyra húzódott. Tisztán emlékeztem, hogy milyen hosszú ideig nem találkoztunk ezek után. Napokig bántott a lelkiismeretem, hiszen nem állt szándékomban megbántani, még is sikerült, de akkor még nem is sejtettem mennyire.
Ujjammal elengedtem a kép szélét, ami pillanatok alatt visszahullott a dobozba a többi kép tetejére.

#1 Díj

Sziasztok!

El sem hittem, mikor a chaten elolvastam, hogy Gabby C. Oaks gondolt rám és küldött nekem egy díjat. Elmondhatatlanul hálás vagyok érte neked!

Szabályok: 

•  Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad.
• Tedd ki a bejegyzésbe a díj képét!
• Írj öt dolgot arról az emberről, akinek adod a díjat! Honnan ismered, miért szeretnéd neki adni, miben segített, akármi, de érezze a hálát! 
• Reagálj az öt pontra, ami neked szól. (Tehát az előző blogon lévő hármas pontra!) A szabályokat tedd bele a bejegyzésbe, úgy ahogy van, a tennivalókkal együtt. 
• Küldd tovább egy embernek! Ha nem tudod, vagy nincs időd, írj emailt a díj létrehozójának! (stthetruthveryugly@gmail.com) 

A pontos leírást megtaláljátok ide kattintva.  

A személy, akinek küldeném:

Stella Juniper - Constellation

Azért pont őt választottam, mert:

- ... volt szerencsém jó néhány kritikáját elolvasni, amiben hosszan és kimerítően mondta el a véleményét a jó néhány blogról. Ma már sajnos nem vállal kritikát, csak egy pár soros véleményt.

- ... bármikor fordulhatok hozzá, ha tanácsra van szükségem, mindig meghallgat és mindig a legjobb tudása szerint mond véleményt az adott témáról, ami általában helyesnek is szokott bizonyulni. 

- ... nagyon kedves és nyitott lány, bármikor tudok vele egy jót beszélgetni, nagyon jól megértjük egymást. 

- ...  több befejezett bloggal is büszkélkedhet, amit nagyon sokan elolvastak, nem véletlenül, hiszen nagyon tehetséges bloggerina és én teljes mértékben úgy gondolom, hogy az elit bloggerinák közé tartozik. 

- ... a most megnyílt blogja sok érdekességet fog tartalmazni, ezt garantálhatom. Mindenkinek ajánlom, hogy nézzetek be hozzá! 

Pár szó a rólam írottakról:

• El sem tudom mondani, hogy mennyire örülök, hogy így gondolod. Nagyon kevés visszajelzést kapok a kritikáimmal kapcsolatban, ezért nagyon köszönöm neked. Én is szerencsés vagyok, hogy veled dolgozhatok egy blogon.
• Tudod mennyire válogatós vagyok a blog terén, de a te blogjaid nagyon szeretem és természetesen szívesen segítelek a véleményemmel. 
• Köszönöm, hogy így gondolod, de én is teljesen így gondolom veled kapcsolatban!
• Örülök, hogy bízol bennem és, hogy sok mindent megosztasz velem. Én is hamar a bizalmamba fogadtalak. 
• Köszönöm a legújabb blogomba vetett bizalmadat. Remélem nem okozok majd csalódást!